Versek, dalszövegek

ÚJDONSÁGOK

Napom születése – az Éj szimfóniája

A csend valék. Morajló szándék

Magányos, végtelen, fényjárta Éj

Elenyész a lét, nem hordván vágyat

S elmúl a tudás az Isten kebelén.

Nincsen kő, és nincsen jel

A roskadt világ nem ünnepel

Hiú tüzek máglyája elhamvad

Csak tiszta Éj marad; maradok én.

Fanfárok hangjára formáltam

Sárból és hidegből a puszta lényt

És adtam neki testet, arcot nevet

Legyen lelke, hangja, fénye

Emelje fel fejét, tekintsen az égre!

Ő felkelt, lábát a porban megvetette,

Hangya létre lelt benne a mindenség

S a végtelen fogadta kebelére kebelét.

Akkor halandó kezét elengedtem én

Külső szférákból eszmélését lestem

Körbevettem sötéttel a fényt,

S őt abba mind belehelyeztem.

Összeszorított szeme égett, fájt,

De megnyitotta, körbeszemlélt

Irányt kutatott az új horizonton

És jelet keresett, amit a kőbe vés

Temérdek vágy ébredt fel benne

Döngött, dübörgött vele a föld,

Ő küzdött, mozgott nyughatatlanul

Előre tört, s elvetette mind a magját;

Láttam rejtekemből faját, hogy elfajul

Nagysága eltörpült kicsinysége mellett

Mutatván: sokasodva miképp tépi szét

Kéjjel, örömmel a világ hossztengelyét.

Elbukott a szándék, csaló lett a vágy

Maró az akarat, agyát fertőzi s eszét,

Összedőlt az erő oszlopcsarnoka

Nincs levegő, sem tenger, sem ég.

Ősi léte önmagába fordult;

A puszta lény a száraz földre hullt

Csak tiszta csend maradt; maradtam én

Magányos, végtelen, fényjárta Éj

S új napom születése új világra gyújt.

Tavasz töredék

S ha tartja még magát a medve tél, és hóval vág feléd a sarki szél, hát azt ne hidd, hogy mindez mindig így marad, hisz láthatod a hegy mögött: hogy fényesíti pallosát a nyári Nap.

Amire felnőnek a fák

Madárdalba font gondolat minden ébredésed

A reggeli napsütésben nyújtózkodni tanulsz

S a függönyrésen átszűrődő éles fényverésben

Csendesen megül az idő. Tíz év telt el, vagy húsz?

Ki tudja, nem számít. Leülepszik, mint a por

Rajzolni volna benne jó! Átírni mind az éveket

Firkálni, mint a gyermek, s játszani, játszani!

Megtennéd-e, mondd? Írnál bele másik életet?

Olyan legyen, mely vékony szál pókfonálon száll

S felette lenge fűszálak tartják magasan az eget

Ott én is nagyon lebegnék veled! Hosszan, időtlen,

Oly halkan, akár a pára az álmos völgy felett.

Azt mondják: fát ültet mind, ki a jövőt vigyázza

Magvat vet cserépbe; makkot, ginkót, gesztenyét

Táplálja, öntözi földjét, biztatja gyenge csíráját

Belőle magoncot nevel, s úgy hívja őt: a lehetőség

Őrájuk nézz, ha paradox napok próbálják ingatni

Szilárd hited tartóoszlopait, ha nem kapsz levegőt

S végtelenül védtelenek érzed puszta létezésed

Rájuk nézz! Hisz Te magad vagy ők: a felnövők!

Kilép belőled az idő, lassan figyeled mindahányat;

Hogyan bölcsülnek naggyá: mint valódi szentek

Hatalmuk az erő, s mindig az elmúlás felett állnak.

Látod? Hát ez az a mérték, amire felnőnek a fák

…és amin Te is megveted a lábad

Csak játssz

Mutass egy dalt! Azt a bizonyost,

Játszd el egy igazi mesterzongorán!

Azt a dalt, tudod, ami ott ring bent,

Ami rég vár rád, hogy megtaláld.

Mint álmodban, úgy játssz! Emlékszel?

Csukd csak be a szemed

Idézd fel az összes hangokat:

Fekete-fehér, fehér-fekete…

Egyforma mind, mégis más

Ugyanaz hogy is lehetne?

Apró mozaik darabok

Úgy illenek össze,

S meghallod bennük

A teremtés eleven erejét.

Így lesz jó. Így lesz igaz.

Minden más hamis, ami nem az.

Hát játszd el ezt a dalt egy mesterzongorán!

Vagy tudod mit?

Játszd el akármin, csak játsszad már!

Árnyjáték képzetek

Színem a tűz és ízem az édes

Tolvaj lettem

Elloptam egy pillantásodon át

Sok százezer évet

Pókháló szövedék, rezegés

Itt-ott remegő neszezés,

Írott naplója a sok szép nyárnak,

Ájult bájos halk szeretés

Sikolyokba sikamló arcok

Elenyészett hangok ölén

Rám vár a pupillák tánca.

De mindez nem lesz

Ha nem hallok ezután

Szép rímeket most már

Itt a fejemben nincs más kép

És nincs rá szó: feledni de jó.

Nem szenvedheti el

Az elmúlást a világ,

Hogy mindig újra és újra

Szülessen a Nap,

S az égbolt alatt

Oly más dalokat szóljanak

Az ékes madarak.

A Nap peremén

Hosszú síneken rohanok

Nem látom mi a vége

Nem nézem, hova utazom

Érnék már oda végre

Feslett bőrömön tapaszok

Nem serkenhet a vérem

Összes sebemet vállalom

Tövisek garmada tépte

Tízezer nevemre hallgatok

Mindegy ki hogyan kérte

Elnyűtt köpönyeg alakom

Odaadom érte cserébe

Színes kép csak a fogalom:

Isten bennem az élet

Háromszor, ha megtagadom

Várhat-e kárhozat érte?

Megrémít ez a hatalom

Két kezem tartom az égre

Feljajdulnak a viharok

Lelkemet bízom a szélre

Nem számít, aki már halott

Új ébredés jön elébe

Minden ízemben vacogok

Pihenni kellene végre

Elringatnak a csillagok

Az űr vezet a feledésbe

Holnapra tán már eljutok

Messze a Nap peremére

Lehetetlen négysoros

Megmásszuk a sziklát, betakar az ég

Ránk borul a menny: az a sokszínű kék

Reszket a hideg, talán a melegtől fél

Ezért szeretem: amiről senki sem beszél

Sötétben, sárban

Sötétben, jégben, sárban törtetek feléd

Hosszú még az éj, de én eltökélten hordozom

Magamat: reggelre elérlek, amíg az ünnepek

Tartanak. Hát ezzel a vállamon törtetek feléd

Vársz-e rám? Emlékszel-e még? Vagy talán

Kitörölt belőled a messzeség? Nevem, arcom

Őrzöd-e? Vagy hiába volt minden harcom,

Minden szenvedély?

Szemembe olvad a hóesés, metsző szél visít

Ó hogyan, s miképpen volna jó a szó,

Mit elölször’ mondok majd halkat, kicsit

Amikor meglátsz, amikor meglátlak én

Létezik-e föld, az ég, bármi gondolat,

Mi összeköt, s mit el nem tagadhat

Semmilyen indulat ezen a féltekén?

Volt ilyen egykoron. Egy koron, melynél

Szebb idő nem is létezett. Ez nekem

Elég ok, hogy áttörjek érte egy jéghegyet

Hinni akarok, hinni benne, benned

Hiszem, hogy ezzel, megélem a reggelt,

Hát sötétben, sárban, fagyban

Hordozom, hurcolom magam

S töretlen törtetek feléd.

Szédült szemeid keresem

Minden elgondolt szóban

Minden elkortyolt borban

Minden világosságban

Minden éjjeli táncban

Minden óvott titokban

Minden virágsziromban

Minden vallomásban

Minden változásban

Minden égő bűnben

Minden égi űrben

Minden félelemben

Minden értelemben

Minden gyönyörben

Minden könyörben

Minden kérdésben

Minden kérésben

Minden hazugságban

Minden gyávaságban

Minden menekülésben

Minden árulásban

Minden megbántásban

Minden megbánásban

Minden békülésben

Minden kivárásban

Minden szétesésben

Minden keresésben

Minden próbálásban

Minden mindegy vágyban

Minden visszatérésben

Minden újrakezdésben

Minden emlék imában

Minden szétesett világban

Szédült szemeid keresem

Távoli négysoros

Adj ennem, ha éhes vagy

Adj meleget, ha fázol

Álmokat adj idegen

Közel így a távol

Kedves négysoros

Adj nekem jeleket, kérdezz, ha felelek

Ha veled lehetek, zárd rám a szemedet

Hol van a szeretet, nincs itt, ha keresed

Százszor megmentheted az életkedvemet

Soroló

Akiről nem szólnak a mesék

Aki nélkül mindig kék az ég

Akinek férc vágyai vannak

Aki vágyakat nem adhat

Aki nem keresi a helyét

Akinek bárki a helyébe lép

Akinek nem számít a neve

Meddig sorolhatnám, ki ne legyél Te!?

Én?

Tudod te, mitől más ma az alkonyat?

Hosszan csúszik le a horizonton a Nap

Fennakad egy csupasz fán:

Olyan, mintha már nem élne

Pedig csak ősz van! Csak aludna,

Hagyd őt megtérni a télbe!

Hagyj engem is, ne firtass, ne áltass

Ne kábíts, hogy lesz még egy másnap!

Nincs más nap, csakis a ma van

Hazudnék szívesen, de hasztalan

Ne higgy nekem! Ha szeretlek is

Nem vagyok senki, próbálok más lenni,

S ha más leszek talán, szőj rólam mesét

Mert kell itt egy kép, hát mesélj! Beszélj!

Beszélj, hogy lássam ki legyek még!

Mert ki minek gondol, az vagyok annak én

Semmi sem tántorít engem e földtekén

Kivonod kardod? Sújts le rám, vérezzen

Kezedet nyújtod? Ölelj, hogy érezzem

Részegen tántorog megannyi gondolat

Így telik el sok ezer hosszú nap

Felteszem kalapom, az esőtől megvéd

Legyek-e útitárs, vagy inkább ügyvéd?

Mondtam már: ki minek gondol,

Az vagyok annak én

De hol leszek? Leszek-e közben

Több mint egy közlemény?

Úgy értem: ha az elmém kitágul,

Létrejön-e egyáltalán bent, leghátul

Az, hogy:

Én?

Egykori lányok

Régi szemekben, ha meglátjátok

ők vannak ott, az egykori lányok

sárban vágtáztok, szeretni már

ti mégsem vágytok

messze szaladtok

egykori lányok

Szemeitekben, magamat látom

nagy életemet, azon a nyáron

pej lovon jártok, poros ruhában

ingtek’ szakad

messze szaladtok

egykori lányok

Még várok rátok, pej lovon jártok

sárban és porban, ha elhozzátok

tépett ruhában, tépett ruhátok

vagy vártok még

még mire vártok

egykori lányok

Mi változott meg, miért nem láttok

én lettem más, ti lettetek mások

hol hagytátok a tépett ruhátok

hol vannak már

a tépett ruhák

egykori lányok

Varázsnyelv - nyelv varázs

Lásd, aratni milyen szép, milyen jó,

Ahogy kikel a vetés, akár a puszta szó

A betűvetés is termő, ha szabad az akarat

Mert ki gondolatot vet, az szavakat arat

Teremt, aki írja, az írás így terem

S aki olvassa, más világokba’ terem

Legyen ott férfi és nő, sokféle teremtés

Mondá az Úr, hát ez lett a teremtés

Azt is mondá: legyenek hangok

Legyen tisztán érthető, amit hallok!

S hogy a szájban hiába ne legyen a nyelv,

Nyelvi leleményből készült a magyar nyelv

E vidéken, azóta is magyarul magyaráz,

S gondolkodik, akit fűt a hév, a gőz, a láz

Hogy a gondjaira bízott gondokat eképp

Gondosan megoldja, s legyen tiszta e kép

Tiszta legyen! Tiszta lelket vegyen!

És öltse magára lelkesen: Kedvesem!

Látja: így! Ezen tán’ magam is elélek

S minden lélegzettel tovább remélek

Remélem a kegyet, hogy az enyém lehet

Minden válasz, hogy ne legyek kegyenc

Aki csak egyet képes kérdezni morogva:

A kegyelem hiánya kegyetlenség volna?

S ha egyszer ez mégis bekövetkeznék

Menni kell majd innen? Fáj a messzeség

Menetel, menekül – ó nemzeti nemzedék

Talán létezik itt valahol egy lélekmenedék

Lásd, nincs bennem harag, de nincs is kétség

Aki e nyelvet ismeri, az most nem a többség

Emberek közt embernek lenni ma már eretnekség

Vágyom, várom, kérem: legyen végre egység!