Versek, dalszövegek
ÚJDONSÁGOK
Napom születése – az Éj szimfóniája
A csend valék. Morajló szándék
Magányos, végtelen, fényjárta Éj
Elenyész a lét, nem hordván vágyat
S elmúl a tudás az Isten kebelén.
Nincsen kő, és nincsen jel
A roskadt világ nem ünnepel
Hiú tüzek máglyája elhamvad
Csak tiszta Éj marad; maradok én.
Fanfárok hangjára formáltam
Sárból és hidegből a puszta lényt
És adtam neki testet, arcot nevet
Legyen lelke, hangja, fénye
Emelje fel fejét, tekintsen az égre!
Ő felkelt, lábát a porban megvetette,
Hangya létre lelt benne a mindenség
S a végtelen fogadta kebelére kebelét.
Akkor halandó kezét elengedtem én
Külső szférákból eszmélését lestem
Körbevettem sötéttel a fényt,
S őt abba mind belehelyeztem.
Összeszorított szeme égett, fájt,
De megnyitotta, körbeszemlélt
Irányt kutatott az új horizonton
És jelet keresett, amit a kőbe vés
Temérdek vágy ébredt fel benne
Döngött, dübörgött vele a föld,
Ő küzdött, mozgott nyughatatlanul
Előre tört, s elvetette mind a magját;
Láttam rejtekemből faját, hogy elfajul
Nagysága eltörpült kicsinysége mellett
Mutatván: sokasodva miképp tépi szét
Kéjjel, örömmel a világ hossztengelyét.
Elbukott a szándék, csaló lett a vágy
Maró az akarat, agyát fertőzi s eszét,
Összedőlt az erő oszlopcsarnoka
Nincs levegő, sem tenger, sem ég.
Ősi léte önmagába fordult;
A puszta lény a száraz földre hullt
Csak tiszta csend maradt; maradtam én
Magányos, végtelen, fényjárta Éj
S új napom születése új világra gyújt.
Tavasz töredék
S ha tartja még magát a medve tél, és hóval vág feléd a sarki szél, hát azt ne hidd, hogy mindez mindig így marad, hisz láthatod a hegy mögött: hogy fényesíti pallosát a nyári Nap.
Amire felnőnek a fák
Madárdalba font gondolat minden ébredésed
A reggeli napsütésben nyújtózkodni tanulsz
S a függönyrésen átszűrődő éles fényverésben
Csendesen megül az idő. Tíz év telt el, vagy húsz?
Ki tudja, nem számít. Leülepszik, mint a por
Rajzolni volna benne jó! Átírni mind az éveket
Firkálni, mint a gyermek, s játszani, játszani!
Megtennéd-e, mondd? Írnál bele másik életet?
Olyan legyen, mely vékony szál pókfonálon száll
S felette lenge fűszálak tartják magasan az eget
Ott én is nagyon lebegnék veled! Hosszan, időtlen,
Oly halkan, akár a pára az álmos völgy felett.
Azt mondják: fát ültet mind, ki a jövőt vigyázza
Magvat vet cserépbe; makkot, ginkót, gesztenyét
Táplálja, öntözi földjét, biztatja gyenge csíráját
Belőle magoncot nevel, s úgy hívja őt: a lehetőség
Őrájuk nézz, ha paradox napok próbálják ingatni
Szilárd hited tartóoszlopait, ha nem kapsz levegőt
S végtelenül védtelenek érzed puszta létezésed
Rájuk nézz! Hisz Te magad vagy ők: a felnövők!
Kilép belőled az idő, lassan figyeled mindahányat;
Hogyan bölcsülnek naggyá: mint valódi szentek
Hatalmuk az erő, s mindig az elmúlás felett állnak.
Látod? Hát ez az a mérték, amire felnőnek a fák
…és amin Te is megveted a lábad
Csak játssz
Mutass egy dalt! Azt a bizonyost,
Játszd el egy igazi mesterzongorán!
Azt a dalt, tudod, ami ott ring bent,
Ami rég vár rád, hogy megtaláld.
Mint álmodban, úgy játssz! Emlékszel?
Csukd csak be a szemed
Idézd fel az összes hangokat:
Fekete-fehér, fehér-fekete…
Egyforma mind, mégis más
Ugyanaz hogy is lehetne?
Apró mozaik darabok
Úgy illenek össze,
S meghallod bennük
A teremtés eleven erejét.
Így lesz jó. Így lesz igaz.
Minden más hamis, ami nem az.
Hát játszd el ezt a dalt egy mesterzongorán!
Vagy tudod mit?
Játszd el akármin, csak játsszad már!
Árnyjáték képzetek
Színem a tűz és ízem az édes
Tolvaj lettem
Elloptam egy pillantásodon át
Sok százezer évet
Pókháló szövedék, rezegés
Itt-ott remegő neszezés,
Írott naplója a sok szép nyárnak,
Ájult bájos halk szeretés
Sikolyokba sikamló arcok
Elenyészett hangok ölén
Rám vár a pupillák tánca.
De mindez nem lesz
Ha nem hallok ezután
Szép rímeket most már
Itt a fejemben nincs más kép
És nincs rá szó: feledni de jó.
Nem szenvedheti el
Az elmúlást a világ,
Hogy mindig újra és újra
Szülessen a Nap,
S az égbolt alatt
Oly más dalokat szóljanak
Az ékes madarak.
A Nap peremén
Hosszú síneken rohanok
Nem látom mi a vége
Nem nézem, hova utazom
Érnék már oda végre
Feslett bőrömön tapaszok
Nem serkenhet a vérem
Összes sebemet vállalom
Tövisek garmada tépte
Tízezer nevemre hallgatok
Mindegy ki hogyan kérte
Elnyűtt köpönyeg alakom
Odaadom érte cserébe
Színes kép csak a fogalom:
Isten bennem az élet
Háromszor, ha megtagadom
Várhat-e kárhozat érte?
Megrémít ez a hatalom
Két kezem tartom az égre
Feljajdulnak a viharok
Lelkemet bízom a szélre
Nem számít, aki már halott
Új ébredés jön elébe
Minden ízemben vacogok
Pihenni kellene végre
Elringatnak a csillagok
Az űr vezet a feledésbe
Holnapra tán már eljutok
Messze a Nap peremére
Lehetetlen négysoros
Megmásszuk a sziklát, betakar az ég
Ránk borul a menny: az a sokszínű kék
Reszket a hideg, talán a melegtől fél
Ezért szeretem: amiről senki sem beszél
Sötétben, sárban
Sötétben, jégben, sárban törtetek feléd
Hosszú még az éj, de én eltökélten hordozom
Magamat: reggelre elérlek, amíg az ünnepek
Tartanak. Hát ezzel a vállamon törtetek feléd
Vársz-e rám? Emlékszel-e még? Vagy talán
Kitörölt belőled a messzeség? Nevem, arcom
Őrzöd-e? Vagy hiába volt minden harcom,
Minden szenvedély?
Szemembe olvad a hóesés, metsző szél visít
Ó hogyan, s miképpen volna jó a szó,
Mit elölször’ mondok majd halkat, kicsit
Amikor meglátsz, amikor meglátlak én
Létezik-e föld, az ég, bármi gondolat,
Mi összeköt, s mit el nem tagadhat
Semmilyen indulat ezen a féltekén?
Volt ilyen egykoron. Egy koron, melynél
Szebb idő nem is létezett. Ez nekem
Elég ok, hogy áttörjek érte egy jéghegyet
Hinni akarok, hinni benne, benned
Hiszem, hogy ezzel, megélem a reggelt,
Hát sötétben, sárban, fagyban
Hordozom, hurcolom magam
S töretlen törtetek feléd.
Szédült szemeid keresem
Minden elgondolt szóban
Minden elkortyolt borban
Minden világosságban
Minden éjjeli táncban
Minden óvott titokban
Minden virágsziromban
Minden vallomásban
Minden változásban
Minden égő bűnben
Minden égi űrben
Minden félelemben
Minden értelemben
Minden gyönyörben
Minden könyörben
Minden kérdésben
Minden kérésben
Minden hazugságban
Minden gyávaságban
Minden menekülésben
Minden árulásban
Minden megbántásban
Minden megbánásban
Minden békülésben
Minden kivárásban
Minden szétesésben
Minden keresésben
Minden próbálásban
Minden mindegy vágyban
Minden visszatérésben
Minden újrakezdésben
Minden emlék imában
Minden szétesett világban
Szédült szemeid keresem
Távoli négysoros
Adj ennem, ha éhes vagy
Adj meleget, ha fázol
Álmokat adj idegen
Közel így a távol
Kedves négysoros
Adj nekem jeleket, kérdezz, ha felelek
Ha veled lehetek, zárd rám a szemedet
Hol van a szeretet, nincs itt, ha keresed
Százszor megmentheted az életkedvemet
Soroló
Akiről nem szólnak a mesék
Aki nélkül mindig kék az ég
Akinek férc vágyai vannak
Aki vágyakat nem adhat
Aki nem keresi a helyét
Akinek bárki a helyébe lép
Akinek nem számít a neve
Meddig sorolhatnám, ki ne legyél Te!?
Én?
Tudod te, mitől más ma az alkonyat?
Hosszan csúszik le a horizonton a Nap
Fennakad egy csupasz fán:
Olyan, mintha már nem élne
Pedig csak ősz van! Csak aludna,
Hagyd őt megtérni a télbe!
Hagyj engem is, ne firtass, ne áltass
Ne kábíts, hogy lesz még egy másnap!
Nincs más nap, csakis a ma van
Hazudnék szívesen, de hasztalan
Ne higgy nekem! Ha szeretlek is
Nem vagyok senki, próbálok más lenni,
S ha más leszek talán, szőj rólam mesét
Mert kell itt egy kép, hát mesélj! Beszélj!
Beszélj, hogy lássam ki legyek még!
Mert ki minek gondol, az vagyok annak én
Semmi sem tántorít engem e földtekén
Kivonod kardod? Sújts le rám, vérezzen
Kezedet nyújtod? Ölelj, hogy érezzem
Részegen tántorog megannyi gondolat
Így telik el sok ezer hosszú nap
Felteszem kalapom, az esőtől megvéd
Legyek-e útitárs, vagy inkább ügyvéd?
Mondtam már: ki minek gondol,
Az vagyok annak én
De hol leszek? Leszek-e közben
Több mint egy közlemény?
Úgy értem: ha az elmém kitágul,
Létrejön-e egyáltalán bent, leghátul
Az, hogy:
Én?
Egykori lányok
Régi szemekben, ha meglátjátok
ők vannak ott, az egykori lányok
sárban vágtáztok, szeretni már
ti mégsem vágytok
messze szaladtok
egykori lányok
Szemeitekben, magamat látom
nagy életemet, azon a nyáron
pej lovon jártok, poros ruhában
ingtek’ szakad
messze szaladtok
egykori lányok
Még várok rátok, pej lovon jártok
sárban és porban, ha elhozzátok
tépett ruhában, tépett ruhátok
vagy vártok még
még mire vártok
egykori lányok
Mi változott meg, miért nem láttok
én lettem más, ti lettetek mások
hol hagytátok a tépett ruhátok
hol vannak már
a tépett ruhák
egykori lányok
Varázsnyelv - nyelv varázs
Lásd, aratni milyen szép, milyen jó,
Ahogy kikel a vetés, akár a puszta szó
A betűvetés is termő, ha szabad az akarat
Mert ki gondolatot vet, az szavakat arat
Teremt, aki írja, az írás így terem
S aki olvassa, más világokba’ terem
Legyen ott férfi és nő, sokféle teremtés
Mondá az Úr, hát ez lett a teremtés
Azt is mondá: legyenek hangok
Legyen tisztán érthető, amit hallok!
S hogy a szájban hiába ne legyen a nyelv,
Nyelvi leleményből készült a magyar nyelv
E vidéken, azóta is magyarul magyaráz,
S gondolkodik, akit fűt a hév, a gőz, a láz
Hogy a gondjaira bízott gondokat eképp
Gondosan megoldja, s legyen tiszta e kép
Tiszta legyen! Tiszta lelket vegyen!
És öltse magára lelkesen: Kedvesem!
Látja: így! Ezen tán’ magam is elélek
S minden lélegzettel tovább remélek
Remélem a kegyet, hogy az enyém lehet
Minden válasz, hogy ne legyek kegyenc
Aki csak egyet képes kérdezni morogva:
A kegyelem hiánya kegyetlenség volna?
S ha egyszer ez mégis bekövetkeznék
Menni kell majd innen? Fáj a messzeség
Menetel, menekül – ó nemzeti nemzedék
Talán létezik itt valahol egy lélekmenedék
Lásd, nincs bennem harag, de nincs is kétség
Aki e nyelvet ismeri, az most nem a többség
Emberek közt embernek lenni ma már eretnekség
Vágyom, várom, kérem: legyen végre egység!
Novemberi rondó
Sosem annak nehéz, aki innen elmegy
De aki itt marad, az lesz, aki szenved
Nincs különbség köztünk, ez az eredmény:
Sírva járja táncát a gazdag és szegény
Lopva mind reméli, hogy még sokáig tart
Az az idő, amíg az élet kegyes ölében tart
Ám elég, ha egyet villan az éles gyertyafény
Sírva járja táncát a gazdag és szegény
Hozz még italt, hozzál jó bort, igyunk rá,
Hogy a kedvünk el ne vesszen, nehogy már
Az élet, mint pipafüst, úgy szálljon szerteszét
Sírva járja táncát a gazdag és szegény
A szerelem az élők kiváltsága, szeretni jó
De elevennek kell lenni hozzá, mint a szó
Mely kimondja: szeretlek! Nélküle nincs remény
Sírva járja táncát a gazdag és szegény
Jobb lett volna többször, többet összejönni
Sokat lenni együtt, szférákba költözni
Titkokat fejteni: hogy mi az a Temegén
Sírva járja táncát a gazdag és szegény
Novemberben fogyni kezd a fény, s a táj
Ködös sötétbe rejtezik: pompás elmúlás, de fáj
Ha rá gondolok: többé nem vagy az enyém
Sírva járja táncát a gazdag és szegény
Fűszeres éjeken
Halkan ébred a hajnal, ajkad nem harap már
S éji útján a Hold is másnak lett cinkosa
Így hívja konok tanúnak a csillagok hadát
Hogy mondják meg: szeretsz-e még?
Vagy ez már szerelmünk alkonya?
Lehettem volna hős a birodalmad oldalán
Egyfajta modern lovag, ki érted élve ég,
És senki másért nem áldozza fel magát
De sárkányokat ölve perzseli ki szemét.
Tettem volna eképp?
Vagy gyújtottam volna lángot, tündöklő tüzeket,
Hogy észrevedd, felfedezd: engem mi hevít?
Ám több alkonyt, több hajnalt nem bír el a magány
Inkább megteszem csatlósommá a derűt, s így
A hosszú percek hercege én leszek
Lovat lopok, utat vágok, párát harapok,
Más partok fövenyén, őserők rejtekén révedek
S rengeteg mélyeken ébredek. Virágos rétek
Zöldízű ölén, kitárt elmével fedem fel:
Bárki is voltam, ma már nem az vagyok én
Most hogy legyen? Idézzük-e újra a fűszeres éjeket,
A csípős szenvedélyt, a hiányzó rímeket, az örök,
Az örökérvényű versekből a mindenekfeletti vágyat
Vagy részeg volnék? Sok bort ittam? Számoltad?
Én már nem is tudom hányat.
Pedig vágyom a hajnalt, a halkan ébredőt
Szeretnék úgy kelni, épp úgy, mint azelőtt
Változzak vissza a régi magammá, újra megint?
Azzá az alakká, aki erre csak legyint
És nem törekszik többre?
Maradjak abban a bőrben örökre…
Ha volna kedved
Volna kedved felfigyelni rám?
Lehetnék az igazi, a vidám!
Beszélhetnénk néhányszor, csak úgy…
Az nem kerül semmibe, és akkor
Belévesznék a szemedbe: mély kút lenne,
Igazi kiút a varázsos semmibe
Csodás látomás ez itten legbelül
Hogy te vagy az angyal, ki felettem elrepül
Meglátnád bennem a szellemet,
Kellemet, kedvedet, szertelen lelkemet
Elvennéd, mert hagynám, s neked adnám!
Miért ne? Hisz erről szól az egész:
Hogyan lép ki belőlem az ész,
Mint valami könnyű páraszökevény
Na nézd már: erről szólna ez a költemény?
Aztán, ha tiéd leszek egészen, nem lesz-e
Monoton, konokon fárasztó minden szó?
Gyötör a kétség, hogy jó-e a modor
Azt mondod: „olyan vagy, mint egy
léptetőmotor”. És? Tudom mit jelent:
digitálisan vezérelhető elektromágneses
aktuátor, melyet szakaszos mozgás
előállítására gyártott valami szakképzett
mérnöki konstruátor… de tudod mit?
Igazad van. Tényleg. Nem véletlen
Lettem az, aki mindig körbe-körbe járva
Lépésről-lépésre ugyanazt csinálja
Ám tudok én más lenni! Tudok, ha kéred
Szívesen evezek idegen vizeken érted
Ahol más a felfogás, más a fennforgás,
Egész más a lényeg: a szabad áramlás,
A hömpölygés, a fények. S mi, mint
Isteni lények, úgy leszünk, úgy teszünk,
Úgy veszünk nagy-nagy kortyokat
Abból a kútból ott a szemed mélyén!
Tudod: a varázsosból, említettem már
Na? Volna kedved felfigyelni rám?