Németh Pákolicz Tamás

írói oldala

Az utolsó elsőszerelem
 

Az egész június elején történt. Azóta nem beszéltem vele. Most megint találkozni fogunk. Mitévő legyek? Várok. Nézem a reptéri üvegajtót, mikor lép ki rajta. Azon töprengek: szabad-e megismételni? Ha úgy lesz, mint akkor, lehet, hogy megint sebeket szaggatunk. Az övét, és a magamét is. És kezdődik elölről az egész. De ha nem megyek bele, talán azt hiszi, hogy nem szeretem. Pedig dehogynem! Mit lehet ilyenkor tenni? Hisz annyira tündöklő volt az a júniusi hét!

A tópart virágzott, a társaság már gyülekezett. Szerettem volna még egy kicsit magam lenni: az üdítő színekkel, illatokkal, a gondolatokkal, az egyedülérzésemmel. Egyszerűen nem volt kedvem társalogni. Elmesélni a történetemet újra, meg újra. Igen, húsz év után egyedül lettem: a válás olyan nagy dolog? Na, persze egy osztálytalálkozón az ilyesmit nem lehet megúszni. Úgyhogy rászántam magam. Elindultam feléjük. Essünk túl rajta. Na, akkor érkezett meg Ő. Egyedül vezetett, szépen lassan kanyarodott le, egészen a parti fövenyig.

−     Liza-Liza! De jó, hogy mégis eljöttél! – Kurjongatták kissé kapatosan a többiek, és rögtön körbevették kis piros Mini Morris-át. Amint kiszállt, pezsgőspoharat nyomtak a kezébe, és nagy-nagy üdvözlő gesztusokkal éltették az egykori osztály egykori szépét. Vagy nem is: egyáltalán nem egykori szépség! Hiszen olyan gyönyörű volt, ahogy ott állt a többiek között! Egészen elképedtem. Kis kendő, természetes szőke haj, napszemüveg, piros rúzs. Igazán nagy erőt kellett vennem magamon, hogy földbegyökerezett lábaimat haladásra bírjam. Lassan odaértem. A lenyugvó nap épp mögötte árasztotta erős, vérvörös színét az égre. Festői jelent volt. Levette a szemüvegét. Láttam, hogy valami egészen földöntúlian szép az arca. Hunyorogtam. Mosolygott.

−     Te vagy az, Zoltán? Hát te is itt vagy? Atyaég, de… de más lettél! –  Nem tagadom, tekintetemet az arcáról azonnal a kezeire vezettem (minden fontosabb köztes állomást átugorva), és szemvillanás alatt megállapítottam, hogy jegygyűrűt visel. Azaz, hogy általában viseli, csak most nincs rajta. Ezt kisebb benyomódás és világosabb bőr jelezte gyűrűsujjának tövén. De bármilyen gyors is voltam, észrevette érdeklődésem tárgyát. Szemével jelezte, hogy menjünk odébb.

−     Segíthetek felvinni a csomagjaid? – Kérdeztem, mire a többiek cinkos-gúnyos mosollyal nyugtázták a helyzetet. Persze, hogy tudták, mindenki tudta, hogy nyolcadikban jártunk egymással. Egy padban is ültünk. Meg is kértem a kezét. Egy olyan kis kék strasszköves gyűrűvel, amit valamelyik búcsúban vettem. De komolyan! Tizennégy éves korunkban feleségül akartam venni! És ami a legjobb, hogy „igen”-t mondott. Bezzonyám! Csak, hát másképpen alakult, mint mondani szokás. A szülei eltiltottak tőle, amíg tehették, és máshova jártunk gimibe is. Én pedig hiába küszködtem, próbálkoztam. Sokáig találkozgattunk, még egyetem alatt is, de végső soron egyre jobban lemaradtam róla. Diploma után aztán hallottam azt is, hogy férjhez megy. Elmentem az esküvőre. Látni akartam, hogy tényleg. Hú! De rohadt érzés volt.

Hátul álltam, hogy ne vegyenek észre. Nem tudom mire volt jó. Eredetileg azt gondoltam, így majd lezárom magamban a történetet. De inkább felkorbácsolt. Végignézni, ahogy az én Lizimet valaki más viszi el… Hrrrr!  Megfogadtam, hogy kitörlöm a fejemből az egészet. Tulajdonképpen sikerült is, azt hiszem. Lett állásom, baráti köröm, több szerelmem, az egyiket feleségül is vettem. 

Ahogy vittük fel a bőröndöket, egyszer csak megszólalt:

−     Tudod, Zoli, nem tehettem mást.

−     Nem kell, hagyd!

−     Azért nem írtam, mert…

−     Tényleg nem érdekes!

−     Kanadába költöztünk.

−     Tudom.

−     Van két gyerekem. 21 és 23 évesek.

−     Nekem egy. Már nem velem él – közöltem rezignáltan.

−     Tudom.

−     Tudod?

−     Ja. A Fészbúkról. Nem mertelek bejelölni, de…

−     Akkor azt is tudod, hogy…

−     Elváltál – vágta rá keményen.

Nem tagadom, ez meglepett. És jólesett. Követte az életem. Nem is tudtam hirtelen, mit válaszoljak. Próbáltam oldani kicsit a helyzetet, így sétát javasoltam. Míg körbejártuk a tavat, teljesen képbe kerültünk egymással. Olyannyira, de akkora lendülettel és odaadással, hogy nem bírtuk ki, és már az első éjszakát is együtt töltöttük. Mint mondhatnék erről, ami ebbe a történetbe belefér? Talán annyit, hogy hűen idézte kamaszkorunkat. Őrült volt, féktelen és… és magától értetődő. Ezt úgy értem, úgy éreztük, mintha az elmúlt huszonöt évet együtt töltöttük volna, és mégis csupa-csupa újdonság lenne benne. A végletekig ki voltam már éhezve valami hasonlóra. Soha sem történt velem ilyesmi annak előtte. Akartam, azt akartam, hogy legyen belőle még, még, még!

Reggel aztán, habár tündérvarázs volt még rajtunk, elkezdte ránk olvasni kérdéseit a józanság. Legfőképp: hogy mi ez az egész? Hogy lesz ezután? Lehet-e így élni? Vagy lehet-e enélkül élni? Liza még házas volt. Ugyanazzal, aki annakidején magával vitte a templomból. Amikor ez szóba került, akárhányszor is, én ugyanazt a rohadt érzést forgattam a számban. Az osztálytalálkozó csak két napig tartott, de mi maradtunk még. Úgy döntöttünk, adunk magunknak egy teljes hetet. Egészen különleges bája volt annak, ahogy elbúcsúztattuk a többieket. Derekasan álltuk a csípős megjegyzéseket is. Megkockáztatom: némi büszkeséget is éreztem efelett.

Az egy hihetetlen hét volt. Egészen egyszerűen elmondhatatlan töménységű tisztaság, és kellem, ami az érzések dolgát illeti. Úgy voltam vele, hogy ez lenne az, ahogyan az életemet szeretném folytatni. Na, de hát könnyű volt nekem, én egyedül voltam. Lizi viszont férjezett. Az volt az érdekes, hogy ez a tény egészen az utolsó napig valahogy háttérbe szorult. Hogy akkor aztán elemi erővel törjön a felszínre, és törjön ránk, mint az illatos, madárfüttyös nyári erdőre a szélvihar. Ez a vihar egy kérdés köpenyét öltötte fel, mely így szólt: hogyan legyen tovább?

Liza, az én Lizám repülőjegyén a dátum másnapra szólt, én pedig feltettem azt a kérdést… Bár ne tettem volna! Megint nem engem választott. A reptéren nehéz, és hideg volt a búcsú. Ott álltam a kilátóteraszon, lassan integettem a felszálló gép bádogteste felé, és elképzeltem, ahogy valamelyik ablak mögött Ő is ott ül, és engem néz. Másodszor is elvesztettem.

Szóval ez történt júniusban. Utána augusztus végéig semmi. A leveleimre nem válaszolt, a telefont kinyomta. Egészen lemondtam róla, de múlt héten kaptam tőle egy e-mail-t. Azt írta, néhány nap múlva Budapestre érkezik, találkozzunk. Vajon mit akarhat? Változott valami? Talán mégis rászánta, meggondolta magát? Talán elvált? Úgy döntöttem, kimegyek elé a reptérre.

Hát, ezért állok itt most. Az érkező oldali váró tele van, a reptér nyüzsög. A torontói járat már megérkezett. Az utasok szállingóznak. Várom Lizát. Virágcsokor a kezemben. Nem jön. Lekéste volna? Vagy meggondolta magát? Egyszer csak megszólít valaki hátulról. Egy férfihang. A nevemet mondja: Zoltán. Először nem is figyelek fel rá, de megkocogtatja a vállamat. Megfordulok.

Az arc nagyon is ismerős, valahonnan régről. Uramisten! Már tudom: ez itt, aki a képembe bámul, Liza férje. Ilyen hülye helyzetet… Állunk egymással szemben, köztünk pedig egy virágcsokor, amit én tartok a kezemben. Talán még röhögnék is, ha nem vágna olyan komoly pofát. Azt kérdezi:

−     Beszélhetnénk? – Erre én csak bámulok tovább. Kétségtelen, itt valami gond van. Nagyon nagy gond. Az villan be, hogy verekedésre kell-e készülnöm, vagy hívjam az ügyvédemet? Ő azonban hirtelen sarkon fordul, én pedig némán követem a legközelebbi kávézóig. Beülünk. Már éppen szólnék valamit, mindegy mit, bármit, amikor elkezdi:

−     Nos, jobb, ha most én beszélek. Szeretném leszögezni, hogy nem önszántamból vagyok itt. Liza kért meg erre. Mielőtt meghalt.

−     Azt hiszem, kissé rosszul hallom. Nem értem! Mi van?

−     Kérem, ne szakítson félbe! Éppen elég nehéz ez így is. Lizánál előrehaladott agytumort diagnosztizáltak még áprilisban. Inoperábilis volt. A kemoterápiát és a sugárkezelést elutasította. Hiába mondták, hogy így néhány hónapja van csak, nem lehetett meggyőzni. Egyetlen dolgot szeretett volna: hazajönni. Arra a tudomisén… osztálytalálkozóra. Azután, hogy visszautazott, egészen magába fordult. Csendesen fogytak a napjai. Én igyekeztem mindenben… mindenben jó lenni hozzá. Mégis újra el akart jönni. Az állapota fokozatosan romlott, mégis vett még egy repülőjegyet. Csak egyet! Érti? Egyet, egy útra. De már nem érte meg ezt a napot. Tegnapelőtt rosszul lett, kórházba vittem. Akkor mesélt el mindent. Igen mindent. Azt szerette volna, hogy ezt adjam át. Még aznap éjjel itt hagyott.

Látom, ahogy egy borítékot helyez az asztalra, aztán sarkon fordul, és szó nélkül távozik. A borítékért nyúlok. Kinyitom. Egy gyűrű van benne. Az az egykori kicsi kék strasszköves gyűrű. Szédülök. Az emlékek, a képek, a hangok, az érzések sűrű masszája örvénylik agyamban. Számtalan alternatív valóság pereg egymás után. De mind közül a legkedvesebb, amikor az a június eleji hét... amikor az: huszonöt évig tartott.