Németh Pákolicz Tamás

írói oldala

Szembe menni

 

A kiskölyök felakadt egy szögesdróton. A szeménél. Fogócska volt, vagy bújócska, a fene se tudja már. Ő csak futott. Lelkesen, izzadtan, eltökélten. A szomszéd kerítése csupán egyetlen szögesdrótból készült, úgy egyhúsz magasságban kifeszítve. Éppen a szemével kapta el. Kezét az arcára tapasztva szaladt haza, rémesen véres volt.

Édesanyja már útra készen állt, vagyis inkább ült a Trabantban; aznap volt az érettségije. Munkáscsaládból származott, olyasféléből, ahol a munka az érték, nem a szociális támogatás. Ezért a nyolc elemi után nyomdai dolgozó lett. Beadta ugyan a jelentkezését a középiskolába, de amikor elmondta otthon, látta, hogy gondterheltek lettek szülei. Számoltak már az új fizetéssel, mégsem szóltak egyetlen szót sem. A lány (aki tizennégy éves volt) döntött helyettük: visszakérte a felvételi papírját az iskolától. Így tehát könyvkötő lett, sok évre, egészen addig, amíg egy nyomdagép szét nem roncsolta az egyik hüvelykujját. Na, persze nem ezért hagyta ott az állást, hanem mert meglátott egy bölcsis csoportot a parkban. Egészen elvarázsolta a nyüzsgő, csacsogó, bájosan billegő kis társaság. És felfigyelt az óvónénikre is. Ekkor érte a felismerés: „Így is lehet dolgozni? Gyerekekkel? Ez is egy foglalkozás? Fizetést adnak érte?” - fékezhetetlen késztetés támadt fel benne.

Akkor már boldog házasságban élt, hát meg hányták-vetették a dolgot. Úgy döntöttek, hogy nosza, miért ne, így lett belőle bölcsődei gyermekgondozó. Hihetetlenül jól érezte magát, komoly megbecsültségre tett szert, egészen a vezető helyettesi szintig jutott, amikor kiderült, hogy a nemsokára új bölcsi nyílik. A Nagyközségi Tanácsnál pedig felfigyeltek rá; őt emelték ki az új intézmény élére; bölcsődevezető lesz. Vagyis lehet, ha leérettségizik. Merthogy ez szigorú feltétel. Újabb döntés; irány az esti iskola, ekkor már két gyermek mellett. Tisztességgel végigjárta, míg végre elérkezett az érettségi napja. Éppen elindult volna a Trabanttal, amikor megjelent a kisebbik fia – vérző szemmel. Igazából nem csak úgy vérzett, hanem dőlt belőle a vér, és cafatokban lógott a szemhéja. Érettségi helyett így a korház lett a célállomás, ahol azonnal betolták a gyereket a műtőbe. De, merthogy a nagymama is elkísérte őket, mint valami mesebeli lény, aki mindig akkor segít, amikor a legjobban kell, ő maradt a gyerekkel. Mégiscsak remény nyílt az érettségire.

A Trabant villámgyorsan hasított a szomszéd városba, ahol az érettségi bizottság éppen szólította már az édesanyát. Minden tárgyból nagyszerűen teljesített, miközben a gyermeke szemét műtötték. Legalábbis ő így tudta… micsoda teher! De nem volt szükség szemműtétre. Ahogy visszaért a kórházba kiderült, hogy a rozsdás szögesdrót nem érte a szemgolyót, sem a szemideget, hanem pontosan a szemöldökcsont alatt, a szemhéj egy részét feltépve hatolt a szemüregbe. Ez azt jelenti, hogy egy-két milliméteren múlt a dolog (értsd: a szeme világa), de valahogy mégiscsak sikerült megúsznia. Visszavarrták a szemhéját, bekötözték, telepumpálták antibiotikummal, de ez minden.

Az édesanyából ezután bölcsődevezető lett, nem is akármilyen. Több mint húsz éven át újra és újra kinevezték. Díszpolgárként ment nyugdíjba.

Van ennél szebb példája az eltökéltségnek?