Németh Pákolicz Tamás

író, költő, zenei előadó

Simeon Rorschach levelei egy párhuzamos valóságból
rövidpróza regény


 
Simeon Rorschach aláírásával pontosan harminchárom levelet, és benne éppen ugyanennyi történetet kaptam eddigi életem során. Most, hogy ötven éves lettem, kénytelen vagyok számot vetni velük. Simeon levelei mindig éppen akkor érkeztek hozzám, amikor valamiféle fordulat, vagy esemény bekövetkezésére került sor, illetve számítani lehetett ilyesfélére. Észrevettem, hogy ahhoz képest, amiket én gondolok a dolgokról, Simeon történetei mindig más megvilágításba helyezték azokat.
 

 

Cím: Simeon Rorschach levelei
Méret: 207x117mm
Oldalszám: 258
Tömeg: 334g
Kötéstípus: kartonált
Kiadó: Kalandoor
ISBN 978-615-01-7462-4

Ára: 3.500,-Ft


A KÖTET TARTALMÁBÓL


 

Kérés nélkül teljesülő kívánságok
 

Egy időben a belvárosban béreltem lakást. Kálmánt akkor láttam először, amikor oda költöztem: a bejárat mellett, az utcán kéregetett. Minden nap elmentem mellette. Rövid idő után már fel sem tűnt, hogy ott van. Az utcakép részévé vált. Ahogy ott ült a falnak vetett háttal, előtte egy szakadt kalap és egy tábla, hogy: Köszönöm. Pedig ilyenkor én sosem szoktam adni. Elvből. Eleinte még próbálkozott, hogy felhívja magára a figyelmet, aztán már nem érdekeltem. Volt vele egy kutya is, valami összevissza keverék. Egyikük sem volt túl szimpatikus.

Napközben ott táboroztak a járdán, ha esett az eső...


 

Anatóliai képeslap
 

Ezt a történetet a Földközi-tenger vizéből merítettem… pontosabban a hullámok felől érkező forró levegőből, amikor a meredek sziklaparton, az ókori romok összeomlott oszlopcsarnokain jártam. Ott, ahol a forró kövek felett mindig fülledt a levegő és a magas páratartalomtól állandóan a bőrünkre tapadnak a ruhák. Még éjszaka és hajnalban is. Elég csak becsukni a szemünket, és máris látjuk, ahogy a felkelő nap sugaraitól vérző hajnali égbolton újra megjelennek a jelek, a reggel eljövetelének csalhatatlan hírnökei.

Suzan az erkélyen állt, és rezzenéstelen arccal bámulta a keskeny folyó felett a tenger felől vitorlázó madarakat...


 

A kétszer vizezett bor
 

...Bodó Tihamér szemei erre rögvest kidülledtek, pödrött bajsza felfelé meredt, és olyat nézett, mint akinek éles sarkú csizmával léptek a lába ujjára. Mégsem káromkodhatta el dühében az összes szenteket. Sőt! Még mosolyognia is illett. Ám nem véletlenül áldotta meg az ég ennyi tálentummal, hamar feltalálta magát:

–     Hát, ha az úr éppen azt akarja, meg lehet vizezni, de lelke legyen rajta.

Azzal kezet ráztak a másnap reggeli szállításra, és elköszöntek. Mindenki ment a maga dolga után. A következő hajnalon ott állott a hordós szekér a Kétkulacsos csárdából. Felpakolták rá az éjjel átfejtett bort, kifizették az árát, s elbocsátották Buda irányába. Eltelt két nap, talán három is, amikor négyesfogatú hintaján újra beporzott az udvarra István Nádor intézője, ám ezúttal egyes egyedül. Azonnal kérette Bodó gazdát, és még ott, az udvaron kérdőre vonta nagy hevületében...


 

Az édesanya
 

...Ahogy a gyerek kilépett a bérház nagy, nehéz faajtaján, édesanyja hosszan követte lépteit a szemével. Az ablakban állt, még az után is, hogy a fiú befordult a sarkon. Tekintete akkor már egészen megváltozott. Mint aki a jövőt fürkészi; jót hoz-e, vagy rosszat. A gyermeknek élet kell, tapasztalat kell. Szemei még egy ideig arra a pontra irányultak, amerre Zolikát elmenni látta, tenyerét az ablaküvegen felejtette, mint aki éppen integet. Azután visszatért napi dolgaihoz.

Sötétedés előtt csikorogva nyílt meg a nagy faajtó. A gyermek lépett be rajta. Szutykos volt, kócos és izzadt a fékevesztett játéktól...


 
A madárka
 

...Séta közben úgy érezte magát, mint amikor énekel. Másfajta tudatállapotot tudott teremteni, melyben szabadon áramolhattak az intuíciók, ötletek, érzések. Talán ez tette igazán függővé; énekfüggővé. Másképpen már el sem tudta képzelni az életét. Régebben persze nem így volt. Az általános iskolában tanult ugyan zenélni, de utána a gimiben valahogy abbamaradt az egész. Már a külkeren tanult, amikor valahogy mégiscsak beindult az a megmagyarázhatatlan erő, ami egy jól meghatározható irányba vitte magával. Mint a duzzadtra áradt folyó az elszabadult csónakot.

Ahogy sétált a rendelőhöz, mindig került egyet a Városliget felé...


 
Ha lebontjuk a kisházat
 

... Őszinte leszek: már alig vártam ezt a kérdést. Összepakoltuk a cókmókját; szivacsot, takarót, lámpát, némi élelmet és egy telefont, minden eshetőségre. Ahogy besötétedett be is költözött a vár felső szintjére. Várakozással teli órák következtek. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan alakul az éjszaka. Hajnalig bírtam ébrem, és amikor elbóbiskoltam, na, akkor szólalt meg a telefon.

–     Halló, Fiatalúr! Minden rendben? – kérdeztem.

–     Igen, csak zsibbadok már – jött a válasz.

–     Mi legyen? – érdeklődtem tovább.

–     Kijössz értem? Bemennék...