Németh Pákolicz Tamás

író, költő, zenei előadó

A madárka

 

Amikor kislány volt, madárkának hívták. Na, nem azért, mert olyan sérülékeny vagy törékeny lett volna, hanem azért, mert elképesztően jól énekelt. Nagy jövőt jósoltak neki.

Júlia szerette a városnak azt a részét, ahol felnevelkedett. Egyszerre volt nyüzsgő és nyugalmas. Épp, mint ő maga. Az utcák, a házak, a csatornafedők, a repedések az aszfalton, és a szűk résekből előtörő üde zöld fűszálak mind-mind személyes ismerősei lettek az évek során. Nem tudta felfogni, hogyan lehet akkora ereje egy fűszálnak, hogy olyan lehetetlen helyen éljen, és még fejlődjön, gyarapodjon is. 

Az utóbbi időben sokat járt orvoshoz. Egyfajta rituálé lett, hogy hetente kétszer elmegy a kezelésre. Mindig sétált inkább oda is, és visszafelé is. Sokkal jobban tudott gondolkodni így, mintha villamoson vagy buszon utazna. Séta közben úgy érezte magát, mint amikor énekel. Másfajta tudatállapotot tudott teremteni, melyben szabadon áramolhattak az intuíciók, ötletek, érzések. Talán ez tette igazán függővé; énekfüggővé. Másképpen már el sem tudta képzelni az életét. Régebben persze nem így volt. Az általános iskolában tanult ugyan zenélni, de utána a gimiben valahogy abbamaradt az egész. Már a külkeren tanult, amikor valahogy mégiscsak beindult az a megmagyarázhatatlan erő, ami egy jól meghatározható irányba vitte magával. Mint a duzzadtra áradt folyó az elszabadult csónakot.

Ahogy sétált a rendelőhöz, mindig került egyet a Városliget felé. Élvezte azt a természetes életerőt, bujaságot, ami az erős, hatalmas, méltóságteljes, kétszáz esztendős fák között körbelengte. „Igen! Ez az a valami, amit nem lehet megmagyarázni, csak tudni lehet róla, hogy van. És dolgozik bennünk. Erősít.” Ilyenek jártak a fejében, amikor hirtelen megakadtak a gondolatai. Az öles fatörzsek között a járdaszél mellett egy magas palánksorra meredt a tekintete. Ami addig nem volt ott. Mindig ezen az útvonalon járt, azt a részt pedig különösen szerette, amit ezekkel a vastag farostlemezekkel vettek körbe egyszerre. Közelebb ment, próbált belesni mögéjük, de olyan szorosan állították fel őket, hogy lehetetlen volt kikémlelni, mi történik mögöttük. Körbejárt minden oldalról, de semmire sem jutott.

A következő hetekben egyik sétáján sem mulasztotta el, hogy felkeresse a palánkot. Különösen azért a faágért ment arra, ami azon a szakaszon, közvetlenül a kanyar után, mint valami kíváncsi öregember, úgy könyökölt át a tetején. Ez nagyon megfogta a figyelmét. Tavaszodott már, elmúltak a havas napok, és annyira sütött a nap, hogy az önmagában is örömre sarkallta a kedvet. Ez az ág pedig oly lelkesen hozta, nevelgette a rügyeit, hogy egyszerűen muszáj volt megcsodálnia minden egyes alkalommal. Ha lábujjhegyre állt, és alaposan kinyújtotta a nyakát, egészen közel került az alsó ágakhoz. Még az orrával is meg tudta érinteni, olyankor érezte az friss rügyek élénkzöld illatát. Ez még azt is képes volt feledtetni vele, hogy a kezelések helyett inkább a próbatermekben, színpadokon kellene lennie.

Pedig nagyon beindult vele az élet. A külker mellett folytatta a zenetanulást, és elkezdődtek az igazi fellépések is. Olyan volt az egész, mint valami mese. Mint egy édes álom. Óriási felkérések, fantasztikus feladatok, csodás művek, az alkotás felszabadító gyönyörűségével. A siker úgy robogott felé, akár egy szabad utat kapott gyorsvonat. És ő élvezte minden percét. Nem értette, miért kell ennek megálljt parancsolni. Hogyan fordulhat elő vele ilyesmi? Az egyik őszi hétvégén sorban felhívta a barátait, és elmondta nekik, hogy most egy ideig nem lesz több koncert. Maga sem értette, hogyan volt képes erről olyan szenvtelenül beszélni. Akkor kezdődtek el a kezelések. Úgy volt, hogy márciusra be is fejeződnek.

Kitavaszodott. Az utolsó kezelések következtek, és ő mindvégig, kicsit talán babonából is, pontosan ugyanazon az útvonalon sétált végig a Városligeten. Szeretett találkozni azzal a palánkon átkönyöklő fával. Egészen elvarázsolta a látvány, ahogy életre kap, ahogy a látszólag halott, barna anyagból kifakad az élet, és apró levelek formájában bizonyítja mindenekfelettiségét. Volt egy kedvenc rügye, amelyik a hozzá legközelebbi, legalsó ágon lakott. Napról-napra, hétről-hétre követte fejlődését. Ahogyan egy szürke kis kitüremkedésből először egy feszülő dudor lett, azután elkezdett zöldülni, miközben a sima felületén hasadások, bordás vonalak jelentek meg, melyek lassan valamiféle összecsomagolt, apró levelek formáját öltötték fel, ami szinte világított, olyan fényes zöld lett. Benne volt egy teljes élet ígérete, egy még el sem kezdődött jövő története.

Elérkezett a kezelések utolsó napja. Júlia a megszokott útvonalán érkezett a fához. Valami azonban megváltozott. Az elmúlt hetek csapadékos időjárása miatt a palánk farostlemezei sok vizet szívtak magukba, ami tönkretette állékonyságukat, így rendre elgörbültek, eltörtek, összeomlottak. A faág alatt is szétroppant a lemezek anyaga, ami réseket nyitott, és lehetővé tette, hogy be lehessen lesni az elkerített területre. Júlia megdermedt a látványtól. Az építkezés mindnet felforgatott. A fák nagy részét kivágták, a területet árkok szabdalták fel, és szerteszét sitt halmok éktelenkedtek. Ám, ami a legnagyobb megdöbbenést okozta, az a könyöklő ág volt. A lány hosszan nézte, értelmezte, hogy a faág miként is került hetekkel azelőtt a palánk tetejére. Azt látta ugyanis, hogy néhány méter után nem volt folytatása. Mert lefűrészelték. A fa, melyhez tartozott, már nem létezett. Kivágták. És az egyik ága épp a palánkon akadt fel. Azután egyszerűen ottfelejtették.

Eközben érkezett meg a tavasz, és a rügyek a faágon fejlődni kezdtek; nem tudták, hogy a fa, melyen laktak, nincs többé. Ők még azt hitték, hogy minden rendben van, jön a napsütés, jön a nyár, és úgy folytatódnak a dolgok, mint ahogy az elmúlt sok-sok évben. Nem voltak tisztában azzal, hogy ők már tulajdonképpen halottak. Különösen a legalsó rügy igyekezett kipattanni, mely Júlia lelkéhez oly közel került. Ahogy mindezt felfogta, a lány egy gyors mozdulattal letörte azt az ágvéget, melyen az a bizonyos rügy lakott. Hamar zsebre vágta, és hazavitte. Otthon vízbe tette, aztán másnap vett neki tápoldatot, és azon nevelte tovább. Világos helyet keresett neki, vigyázott, hogy baj ne érje. Örömmel szemlélte, ahogy a levélkezdemények lassan kibontakoznak, majd néhány nappal később, az ágacska alján apró világos pontok jelennek meg. Ezek a pontok aztán nyúlni kezdtek, és az ág gyökereket növesztett.

Júlia a közeli virágboltban vásárolt egy cserepet, virágföldet, és rohant haza, hogy elültesse az új fát. A bejáratnál belepillantott a postaládába. Talált benne egy borítékot.  Az Onkológiai Intézet volt a feladó. Hozzávetőleg fél percig meg sem tudott mozdulni. Azután kimért mozdulatokkal felment. Letette a cserepet, a földet és a borítékot a konyhapultra. Kivette az ágat a vízből és gondosan elhelyezte a földdel feltöltött cserépben. Azután megöntözte, és leült. Kinyitotta borítékot, kihúzta belőle a levelet. Széthajtogatta és olvasni kezdte: Szövettani vizsgálati eredmény…

   2