Mindenkinek szüksége van várakra, ahol védve érzi magát. Mert mindannyian biztonságra vágyunk. A gyerekek is, akik a maguk konkrét megfogalmazásában adnak hangot ennek:
– Építesz nekem egy várat? – kérdezte Berci az egyik lusta vasárnap délutánon, idestova tizenhárom évvel ezelőtt. Az ötödik születésnapja környékén jártunk, kora március lehetett.
– Várat? Miféle várra gondolsz? – kérdeztem őszinte csodálkozással, hisz annak előtte ilyesmi még nem merült fel nála.
– Mint ez – mutatott a játékára, ami egy igazi kis erőd volt mindenféle kiegészítőkkel és katonákkal.
– Hát hol férne el egy ilyen minálunk? – próbáltam elviccelni a kérdést, de nem hagyta.
– A kertben. Akkorára építsed, hogy elférjen! – erősködött, erre elgondolkodtam. Leforgott a fejemben a teljes folyamat: a tervezés, a faanyagok és a szerszámok beszerzése, az építés.
– Jól van, kitalálhatjuk, hogy legyen, de egyedül nem tudom megcsinálni – kezdtem beadni a derekam.
– Akkor majd én segítek – jelentette ki magától értetődőn. – És ha készen lesz, benne fogok aludni.
Ezután vártam egy hetet, hogy kiderüljön, mennyire komoly az ügy – hadd ne dolgozzak feleslegesen! A következő hétvégén persze újra előhozakodott a témával, így leültünk, és rajzolni kezdtünk. Vasárnap estére készen volt a terv. Néhány nap alatt beszereztem az oszlopokat, átkötőket, deszkákat, csavarokat, és amikor együtt volt minden, nekiláttunk. Úgy, ketten, ahogy megbeszéltük. Felállítottuk a tartóoszlopokat, rögzítettük őket az átkötő elemekkel, elkészítettük a felső szint padozatát, felhelyeztük a burkolólapokat, végül a tetejére a cserepeket is. Fúrtunk, faragtunk, fűrészeltünk, ácsoltunk két teljes napon át. Berci derekasan kivette a részét a munkából, igazán élvezetes volt nézni, hogy a pöttöm szőke kiskölök mennyire serénykedik. Meg is lett az eredménye! Ott ahol addig csak fű volt, kinőtt a földből egy igazi kis torony. Igazából kisháznak mondanám inkább, de ő hatalmas várnak látta! Volt neki alsó és felső szintje, létrája, pallója a bejáratokhoz, és piros cserepes csinos teteje is.
A kert új dísze ettől kezdve állandó színtere lett a bújócskáknak, fogócskáknak, csatározásoknak, szülinapoknak. Nagy élet volt benne. Berci húga, Krisztinka, aki akkor már két éves volt, hasonló energiával vetette bele magát a váras játékokba. Kúsztak-másztak benne hosszú délutánokon át. Következő nyáron az egyik nap Berci közölte:
– Ma éjjel szeretnék a várban aludni! Lehet?
Őszinte leszek: már alig vártam ezt a kérdést. Összepakoltuk a cókmókját; szivacsot, takarót, lámpát, némi élelmet és egy telefont, minden eshetőségre. Ahogy besötétedett be is költözött a vár felső szintjére. Várakozással teli órák következtek. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan alakul az éjszaka. Hajnalig bírtam ébrem, és amikor elbóbiskoltam, na, akkor szólalt meg a telefon.
– Halló, Fiatalúr! Minden rendben? – kérdeztem.
– Igen, csak zsibbadok már – jött a válasz.
– Mi legyen? – érdeklődtem tovább.
– Kijössz értem? Bemennék.
Más alkalommal, amikor új kiskutya költözött hozzánk, egy ideig ott lakott a vár aljában. Nagy volt az öröm és a lelkesedés, ahogy Berci és Krisztinka etette, foglalkoztatta őt, míg megszokta, hogy nálunk lakik. Ilyen kalandokkal teltek a gyermekévek. Pontosabb, ha úgy fogalmazok: inkább rohantak, száguldottak, repültek azok az esztendők. Aztán Berci felső tagozatos lett, s mint komolyodó fiatalember más elfoglaltságokat talált: barátságokat, csavargásokat, számítógépezést… a vár pedig lassacskán kiürült. Krisztinka használta még egy darabig, mert ideális helyre lelt benne hosszú ideje vágyott kajla fülű nyulának, ám a kisház régi funkciója megszűnt. A gyerekek egyáltalán nem játszottak benne. Tulajdonképpen már nem is voltak gyerekek. A gimis évek alatt, amikor a kajlafülű nyúl is kiköltözött belőle, a házikó teljesen elnéptelenedett. Faanyaga elfáradt, meggörbült, a festék felhámlott róla, a cserepek megfakultak, és kissé meg is dőlt az egész építmény az egyik oldalára. Tekintélyes súlya miatt félő volt, hogy felborul.
– Berci – szóltam neki múlt ősszel az egyik lusta vasárnap délutánon. – Le kellene bontanunk a kisházat! Nagyon tönkrement már. Elkorhadt benne a fa. És egyedül nem tudom szétszedni.
Megbeszéltük, hogy a következő hétvégén, amikor ő is otthon lesz, nekilátunk. Ez pontosan úgy történt, mint amikor tizenhárom röpke esztendővel korábban felépítettük, csak éppen fordítva. Levettük a cserepeket, lecsavaroztuk a burkolólapokat, a felső szint padozatát és az átkötőket, végül kiborítottuk a tartóoszlopokat. Eközben egyetlen percre, egyetlen pillanatra sem engedtek el az emlékek; magam előtt láttam őt óvodás korában, amikor csillogó szemekkel ugyanazokat a fadarabokat adogatta a kezembe, amelyeket most nehéz gondolatokkal szedek le a kisházról, és adok vissza neki. Akkor még a derekamig sem ért, és komoly erőfeszítésébe került minden egyes deszka megmozdítása, de mára már tizennyolc éves, nagy és erős fiatalember lett belőle, aki azt is megemeli, amit én nem tudok. Elképesztő és megrendítő élmény volt ez. Vajon milyen felnőtt lesz belőle? És milyen várakat fog építeni? Készít majd ő is kisházat a gyerekeinek?
2