Németh Pákolicz Tamás

író, költő, zenei előadó

KIS ESTI BŰBÁJ
verseskönyv


 
Ez a verseskötet nemcsak a költői gazdagsága és gondolati mélysége miatt különleges, hanem annak szerkesztése is egyedi. Ezáltal „több, mint verseskötet”: az alkotás néha túlmisztifikált, máskor felszínesen leegyszerűsített folyamatát a maga tömör őszinteségével tárja fel a versekhez, versciklusokhoz fűzött rövid elemző-visszatekintő esszéiben, gondolat-csíráival, melyekben a versírás, dalszerzés kulisszatitkaiba kalauzolja el az olvasót. (Csáji László Koppány)

 


A KÖTET VERSEIBŐL


 

Karácsonyi óda

 

Másodnapja nem alszom, és nem veszek magamhoz egyebet, mint tarka képzeteket Terólad. A hónap, az év, amelyben e két nap is lakik, végtelen álom a feledés peremén. Ez nekem most: a Temegén.

Remegő nyúl a bűvész kalapjában, reszkető rózsaszál a kertész ollója alatt, másodszor költő fecskepár október végén, mikor már indulni kellene.

A végtelen gondolat vonata vonta, vonszolta, húzta ringatag napjaink kocsiját. Száguldott, szédelgett zsibongó, zsongó mindenünk. Kiválasztottnak gondoltuk magunkat, azok is voltunk talán.

Légy áldott minden kapott napért, légy áldott
a szerelemért, légy áldott a szeretetért. Őrzött láng, vigyázott fény, ott ragyog a mindenség közepén:
a Temegén.

Kilépett medréből a tudat, az elképzelhetetlent váltotta valóra, világok zuhantak össze, hogy amorf darabjaikból újakat formáljunk.
Csontjaink csillagporból erősödtek, homályos szemünk tisztulni látszik. S ha megtisztul egészen, ugyanaz lesz-e még: a Temegén?

Ha tiszta szemmel keresem a szemed, tiszta szemmel keresed a szemem, ugyanazt látjuk-e, mint az elején?

Hányszor fürösztjük még egymásban lelkünket? És hányszor kell boldognak látszanom nélküled? Behunyom szemem, így jobban látlak.

Elhalkul a lélek. Kitágul a csend. Csontropogás sincsen már. Véget ér a vég. A semmi van köröttünk. Más dimenzióból látom a létet, itt más a valós, más a valóság. Veled álmodom tovább.

És mindeképp, testem minden apró szegletét, mindahány rózsaszín porcikát, lelkem összes zegét-zugát egyazon dolog tölti ki. Az örökké visszhangzó, erővel hullámzó, vonagló, felrebbenő s lecsapó, lecsapódó vízpára tünemény: a Temegén.


 

A karácsonyi óda 2019 novemberében, a közelgő karácsonyi hangulat hatásának az eredménye. A teljes indulatcunami a „Temegén” koncepciójára épül, ami rendszeresen visszatérő motívum az írásaimban, így került be ebbe a versbe is. Mint valami látens követelés felszínre kéretődése a tudatalattiból. Na, persze mindez egyfajta elvonatkoztatás, a sekélyes emberi létem megnagyobbítására irányuló vágyakozás.

Ugyanennek a látomásnak az eredménye a következő oldalon induló „Lelekdbe zárva” című vers. Ez az egyik kedvencem. A vágyaim vágya. A képek, amelyek ebben szerepelnek, egy félálom során képződtek. Szeretek félálmodni! Csodás világokba lehet eljutni olyankor. Például abba is, ami ebben a versben fogalmazódik meg.

Olyan békés olyankor… jólesik felidézni. Ha arra a hangulatra, arra az érzésre vágyom, újra és újra elolvasom.


 

Lelkedbe zárva

 

Hogyan tudnám felfedezni
lelked titkos, partvidékeit?
Hogyan lehetne benne irányt lelni,
biztos kikötőt találni, horgonyt vetni,
háborgó tengerem hátrahagyni végre?
Zsibongó arcomat fövenyedre tenni,
napod alatt pőrén sütkérezni,
orkán viharodban dideregve fázni,
végül forró tenyeredtől megenyhülni.
Áradó lényed gyökérzetébe gabalyodnék,
táplálnám én is, mint az anyaföld:
apró vízcsepp zárványokba oldanék
minden érzést, rejtett szenvedélyt,
hogy felszívd végre, járjon át
és áradjon benned szerteszét!
Nevelj belőle temérdek virágot,
tündérszínű szirmokat, varázsillatot
minden hajnalon, ott a kies partokon,
lelked mély, titkos partvidékein!
Csodálja majd a Nap, álljon meg
pályáján, míg téged tündököl,
s a felhők alatt örüljenek mind a madarak,
mert a kavargó magasból ők látják igazán
a tengert, a földet, a Napot a szelet,
s köztük, ott középen, ott látnak téged is.
Pillangók szállnak behunyt szemedre,
révedt álmaid mind valóra válnak,
meztelen talpad a föld felett lebeg,
súlytalan párán állsz, karod kitárva,
az áttetsző alkony úgy ölel körbe,
úgy simul rád, akár a csók a szájra.
Megébredek.
Figyelem olykor éjszaka, ahogyan alszol.
Neszez az éj. Árnyékok játszanak a falon,
Halkan szuszogsz, távol vannak a zajok,
s én megfejteni vélem a végtelent.
Aztán megint indulok, mert habár ismerem,
mindig-mindig vágyom újra felfedezni
lelked rejtelmes, mély, titkos partvidékeit.


 

Sokszor előfordul, hogy kérésre készítek verset. Igazán izgalmasnak tartom, hogy meghatározott témában, annak keretei között hozzak létre olyan gondolatokat, amelyek egyáltalán nem rólam szólnak, hanem valaki más számára hordoznak jelentéstartalmat.

Az Erzsébetnek című vers valóban egy Erzsébetnek írodott, ha jól emlékszem, születésnapjára. Ő már régóta külföldön él, van két vizslája, és nagy-nagy nosztalgiával gondol haza.


 

Erzsébetnek

 

Halkan vibráló sárga gyertyafényben
Aranyszőrű kutyák bámulják a könnyűléptű időt
Aztán alszanak. Nyugodtan, szépen
Álmukban fát látnak: a fenyvest, az erdőt
A Pincesort a hegyen, az arcokat a szélben
Sarjadzó színeket egy fakuló képen

Érzik a víz ízét, harapják nyers szagát
Szerezni, szeretni vágynak régi-új hazát”


 

Szirom mese

 

Egy szirmot sodort elém a szél
Csak úgy, az utcán, ahogy jöttem
Forgott kicsit a levegőben
Aztán leesett ott, előttem

Rózsaszín volt? Inkább lilás?
Nem is tudom, nem is fontos
Lehetett volna akár foltos…
Nem azt néztem, odaléptem

Lehajoltam egészen: oh, kis lepel
Ernyedten hever, szinte esdekel
Honnan jött, és hova való?
Melyik virágon volt lakó?

Tenyeremre tettem szépen
Szemlélgettem hosszan, mélyen
Elképzeltem a kelyhet, melynek
Éke volt még nemrég

Része volt ekképp a virágnak
Levélnek, gyökérnek, szárnak
Végső soron az erdőnek, a nyárnak
A vidéknek, s az egész világnak
Lüktetett, működött, élt, vágyott,
Övé volt a lét, a levegő, a minden!
Feszes pórusaiban nedvek keringtek
Illatos volt, és szeretett élni, élni, igen!

S mi lett vele, hogy itten hever most
Ernyedten a tenyeremen?
Ez vár tán’ mindünkre?
Csak ennyi lenne benne?

Ám ekkor, mintha pára párna
Szökött volna alája
Megemelkedett a kicsiny szirom
És elkezdett mászni a karomon!

Aztán szétnyílt kétfelé,
Lebbentett párat: s elrepült.
Ó méla csodálat. A szirom,
Amit a földön találtam

Egy ékes-édes pillangó volt

Valójában.


 

Egy alkalommal az jutott eszembe, hogy írni kellene valami kedveset, vidámat. Épp akkor volt egy ismerősöm születésnapja, és szerettem volna szép szavakat küldeni neki. Ahogy végignéztem az aktuális vers-választékomat, azt láttam, hogy abban az időben csupa szomorkás gondolatok voltak bennük.

Nosza, hajrá, itt a jó alkalom! Éppen kellemes hangulatban lévén, hamar megfogalmazódott a pillangóvá vált virágszirom története. Létre jött tehát ez a mese. És nagy örömet okozott. Annak is, aki kapta, és nekem is, amiért sikerült kiszakadnom a komorságból. Tényleg! Kellene írnom valami ilyesmit újra…


 

Harmadik (újévi) testamentum

 

Mert van még például: az öröm.
Öröm afelett, hogy van kire,
Van mire gondolni, várni, vágyni
Élni vígan, ellátni messzire,

Eljutni egészen a világ végire!
Átkelni folyón, repedt jégen,
Keskeny pallón billegni
S kapaszkodni pára-reményben

Hinni konokul a mesék erejét,
A legkisebb testvért, a királylányt,
Csodákat varázsolni, álmodni
Szeretni, feledni a magányt

De bármily dermedt most,
Hosszú út még ez az év
Zengjen hát a harmadik testamentum,
Álljon e korszak kezdetén
...adjatok az álmoknak esélyt
mondjatok el temérdek mesét
éljetek meg jól minden izgatott
parázsló, varázsló, szélfútta
apró, eleven mágikus kalandot,
mert ki ahány történetet szeret,

annyit érő élete lehet...


 

Itt-ott vers

 

Itt-ott a hely
Itt-ott a "place"
Itt-ott a magyar
Egymásra néz

Itt-ott a szó
Itt-ott kevés
Itt-ott az ima
A szájon a méz

Itt-ott egy arc
Itt-ott egy kéz
Itt-ott embernek
Lenni nehéz

Itt-ott elrepít
Itt-ott feltép
Itt-ott az élő
Eleven emlék

Itt-ott ha fáj
Itt-ott kell még
Itt-ott együtt
Itt-ott egyért

Itt-ott vagyunk, és
Itt-ott leszünk, az
Itt-ott mindig is
Itt volt velünk...


 

És, ha már az ITT-OTT-ról esett szó, el kell mondanom, hogy egy fontos elképzeléssel lvettem részt ezen a fesztiválon Amerikában. A sok előadás és program mellett mindenképpen szerettem volna egy kicsit megmerítkezni abban, amit Amerikának neveznek… az amerikai társadalomban.

Persze, tudom ez csupán kóstoló, de azt akartam, hogy abból a lehető legnagyobb legyen. Az itthonról magammal vitt rengeteg prekoncepciómra kerestem igazolást, vagy cáfolatot. Mindkettőre rátaláltam, esete válogatta. Ezeknek az élményeknek a hatására készült a Kétszáz éves város
Chicago-ról és az Itt-ott vers az ottani magyarokról. Az előbbi utólag, már a megszűrt, feldolgozott tapasztalatok eredményeként, az utóbbi pedig még a fesztivál előtt egy chicago-i metrón, valamint másnap a Greyhound buszon született, útban a michigani Ann Arbor-ba, a rendezvény helyszíne felé.


 

Jöttem e földre

 

Jöttem e földre, mint kiszáradt agyag
Szomjazni vágytam: amit nem szabad
Hogy fáj a vágy, ha csak vágy marad!
Ebben a világban nem leszek szabad


 

Ötsoros a kelésről

 

Egy kellemetlen, keletlen kelés keletkezett a szemem alján.
Kelletlenül kelleti magát a szemtelen,
Pedig nagyon nem kell ám nekem!
Nyomni fáj, de néha ki kell...
Hisz nem jó most, de pláne nem: ha magától kikel!


 

Töredékek

 

Aki a lemenő Nap káprázatát csodálja, vajon miben gyönyörködik? Csak a színekben, csak a tájban? Vagy a múlandóság elmúlásában? Mert az elmúlás is elmúlik, hisz naplemente után eljön holnap pirkadat, aztán újra naplemente lesz. S ez alkonyról-alkonyra így, csakis így mehet...

Tekintetem kivetem, messzi partot ér, gondolatim hidegen, vágnak, mint a szél, barátimnak hihetem, aki mást beszél? Ez itt az én szigetem, gyere, és ne félj!

És végre-végre eljutottam az erotikához! Vagy a retorikához? Basszus! Már azt sem tudom, mi a különbség köztük...

A múltkor hívtak egy kirekesztés elleni tüntetésre. Elmentem, mert féltem, ha nem leszek ott, a többiek utána… nem állnak szóba velem.

Brit tudósok megállapították, hogy az egyetlen genetikai betegség, mely az idő előrehaladtával spontán és tünetmentesen, elmúlik… az az ifjúkor.


 

A töredékeknek nagyon egyszerű története van. Írói törekvéseim elején, amikor első megnyilvánulásként az ÉBRENÁLMOK című kötetemet szerkesztettem, a kéziratot átadtam Kiss Eszter részére, akit szakmai lektorálásra kértem fel. Tekintettel arra, hogy irodalmi szaktekintélyként számomra megkérdőjelezhetetlen a tudása, visszajelzése alapján a kétszázhúsz oldalas anyagból alig száznyolcvan oldal maradt; ugyanis meg kellett húzni… útmutatásai alapján kimetéltem saját írásaimból a terjengős, felesleges szövegrészeket, melyek inkább fárasztják a történetet, mint segítik. Ejh, be nehéz volt!

A hasonló hibák elkerülése érdekében Eszter a következő módszert javasolta: írjak négysorosokat! Igyekezzek csupán néhány sorban megfogalmazni a mondanivalót, legyen az tárgyi elem, valamilyen hangulat, vagy akár egy konkrét érzet. Ezzel elérhető a kívánt sűrítés, ami nagy erőt ad az írásoknak. Különösen nagy hasznát veszem ennek a dalszövegek létrehozásában.

Azóta készítek ilyeneket.

 


A KÖTET KÉPEIBŐL


         

Az illusztrációkat Németh Pákolicz Tamás készítette