Németh Pákolicz Tamás

író, költő, zenei előadó

A kétszer vizezett bor
 

Úgy fél évszázaddal a nagy szőlőtetű járvány előtt, létezett egy bőven termő, jó borairól méltán híres borvidék. A járvány miatt mostanság már csak a történetekből ismerjük ezt a Budától észak felé húzódó szőlőterületet, de akkor, az ezernyolcszázas évek derekán, bizony nagyon is nagy becsben tartották. Történetünk idején 1847. novemberét írjuk, amikor Bodó Tihamér borosgazda udvarára befordult a híres-neves budai Kétkulacsos csárda négyesfogata.

A gazda maga sietett az érkezők fogadására, s nagy tisztelettel köszöntötte őket. Hárman kecmeregtek le a hintóról: a nemrégiben rangba emelt osztrák főherceg, István Nádor intézője, valamint a Kétkulacsos csárda tulajdonosa, és annak borásza. Bodó gazda jól begyakorolt mozdulatokkal, udvariasan köszöntötte az urakat. Nagy gyakorlatra tett szert az efféle köszöntésekben, ugyanis az utóbbi években sokféle magas rangú ember fordult meg a portáján; kiváló tehetsége és gyors észjárása okán messze földön híresek lettek borai, így még a budai várból is hozzá jöttek, ha e nemes ital legjobbjaira vágytak.

A házigazda és vendégei hamar beljebb kerültek a házba, s helyet foglaltak mindannyian. Azonmód beszélgetésbe is keveredtek, amolyan egyezkedés előtti udvarias elmélkedésbe. Ám a gazda nem bírt kíváncsi természetével, hát rákérdezett eképpen az uraknál arra, amiről az egész vidék sustorgott már:

–     Aztán, megmondják-e nekem az intéző urak, hogy mi az igazság abbul a sokmindenbül, amit errefelé hallani a pesti dolgokrul?

–     Az attól függ, hogy miket hallani errefelé, gazduram… – somolygott az intéző.

–     No, csak a mozgolódásra gondolok. Ahogy ficerkednek, mocorognak azok a fiatalok.

–     Ficerkednek-ficerkednek, mocorognak. Lehetséges. Honnan tudnánk mi azt? Olvassa el kend a Pesti Hírlapban!

–     Nojsz! Abban aztán hiába is keresném. Hol van abban az igazság?

–     Benne van az! Csak jól kell olvasni. Kicsit hígan, de ottan van!

Ezután összekoccintották poharaikat, és rátértek az egyezkedésre. Sokáig licitáltak, győzködték, gyűrködték egymást, mígnem mikoron már közel volt az egyezség, imígyen szólt az intéző:

–     Engedje már el gazduram azt a néhány Kossuth-forintot! Értse meg, ez a bor István Nádorunk beiktatási ceremóniájára megy. Azért ez mégiscsak jó hírét kelti magának is, igaz-e!

–     Bánom is én, még ha maga Metternich poharába is kerül belüle… Ez a bor semmivel se ér kevesebbet, mint az ára, amit utolszor mondtam. Na, belecsapunk egymás tenyeribe, vagy mi légyen?

–     Jajj be nehéz magával! Be nyakas maga! Nahát - legalább azt mondja meg, van-e ollyan jó ez a maga híres bora, hogy elbír egy kis vizet beléje, hogy megszaporodjék?

Bodó Tihamér szemei erre rögvest kidülledtek, pödrött bajsza felfelé meredt, és olyat nézett, mint akinek éles sarkú csizmával léptek a lába ujjára. Mégsem káromkodhatta el dühében az összes szenteket. Sőt! Még mosolyognia is illett. Ám nem véletlenül áldotta meg az ég ennyi tálentummal, hamar feltalálta magát:

–     Hát, ha az úr éppen azt akarja, meg lehet vizezni, de lelke legyen rajta.

Azzal kezet ráztak a másnap reggeli szállításra, és elköszöntek. Mindenki ment a maga dolga után. A következő hajnalon ott állott a hordós szekér a Kétkulacsos csárdából. Felpakolták rá az éjjel átfejtett bort, kifizették az árát, s elbocsátották Buda irányába. Eltelt két nap, talán három is, amikor négyesfogatú hintaján újra beporzott az udvarra István Nádor intézője, ám ezúttal egyes egyedül. Azonnal kérette Bodó gazdát, és még ott, az udvaron kérdőre vonta nagy hevületében:

–     Hejj gazduram! Hát miféle tréfát űz velem kend? Azt mondotta, hogy ez a maga bora elbírja a vizet – azután halkabbra fogta – Nem is tettünk bele olyan sokat, éppen csak, hogy kilegyen a száz kancsó. Aztán, amikor beleittak a nagytiszteletű bécsi vendégek, egyre másra berzenkedtek, hogy milyen divat ez itten Budán, hogy vizes bort itatunk velük!

–     Nohát. Kendek is tettek beléje vizet? – Simítgatta csalafinta bajszát Bodó Tihamér.

–     Mi az, hogy mi is? Úgy érti kend, hogy maga is?

–     Dejsz intéző uram kérte! Ezzel a két fülemmel hallottam itten! Azt kérdezte: meg lehet-e vizezni? Hát én hallgattam a szóra, azt megvizeztem. De csak nem akarja azt mondani, hogy maguk is?

Így történt, ha mondom, nem is lehetett másként. Mert nagy tanulság s örökérvényű idea, hogy a jó bor, csakúgy, mint az igazság, nem bírja el, ha túl sokat hígítják.

   1