Németh Pákolicz Tamás

író, költő, zenei előadó

A kés-és
 

Tamás a városban flangált. Húzta az időt, amíg Laura végzett a tetoválószalonban. Egy pillangót varratott magára, bikinivonalon belül. Tamás már nagyon kíváncsi volt az eredményre.

Ezen járatta az agyát, amikor a Margit híd budai hídfőjénél áthágott a fonódó villamos hosszan nyújtózkodó sínpárján. Lefelé bámult, úgy lépkedett előre. Figyelte a fényes vasakat, ahogy az augusztusi hőségben vonaglanak a lábai alatt. És közben Laurára terelődtek a gondolatai, akivel oda, épp oda beszélte meg a találkozót.

Laura késett, Tamás ezen kissé elmélázott. Amint átért a másik oldalra, megbotlott a járdaszegélyben, és majdnem orra esett. Ahogy felemelte a tekintetét, hirtelen megdermedt; ugyanis egy kés meredt rá, vele szemben, mindössze néhány centire az arcától… éppen csak, hogy bele nem állt a bal szemébe.

A kés, tekinthetjük inkább kisebb tőrnek, csak úgy magától lebegett a levegőben, nem tartotta senki, nem volt semmihez sem rögzítve. Valami megmagyarázhatatlan erő rögzítette a tér azon pontjához, úgy másfél méter magasban a flaszter felett. Tamás sokféle furcsaságot látott már, de ilyet még sohasem. Nagy gondossággal vette szemügyre. Egyszerűen nem hitte el, hogy ilyen létezik. Körbejárta, megvizsgálta alul, felül, de nem talált ésszerű magyarázatot rá. A kés rezzenéstelenül meredt ugyanabba az irányba.

Az egészben az volt a legfurcsább, hogy az emberek simán elmentek mellette. Egyáltalán nem vettek róla tudomást. Rezignált arccal rótták útjukat mintha nem is lenne ott ez a tizenöt centis, láthatóan élesre köszörült penge. „Tényleg, milyen éles lehet?” Fordult meg Tamás fejében a kérdés, és már nyúlt is oda ujjával, hogy ellenőrizze. Éppen csak hozzáért, és már rántotta is vissza a kezét; mutatóujja hegyéből vér serkent. Megnézte. Figyelte, ahogy lassacskán előszivárog, összegyűlik és lecseppen az első élénkvörös csepp a forró, poros aszfaltra. „Szép a színe, ezek szerint jó a véroxigén szintem” gondolta, majd szájához emelte az ujját, és lenyalta róla a következő, éppen formálódó cseppet.

A vér édeskés, nyers íze szétáramlott a szájában, az ujján pedig csípett a seb. Mindez arra a felismerésre késztette, hogy nem álmodik. Már, ha eddig kétségei lettek volna efelől. „Na, dehát akkor mégis mi ez?” Fogalmazgatta magában épp a kés mellett állva, amikor feltűnt egy jól öltözött, inges-nyakkendős fickó, aki sietős léptekkel éppen arrafelé tartott. Mozgásából érezte, hogy pontosan úgy fogja elkerülni őt, éppen abba az irányba, amerre a kés meredezik. „Nem igaz, hogy nem látja!” Hüledezett, míg amaz lendületes mozgásával már alig egy méterre közelítette meg a borotvaéles pengét. Tamás látta, hogy ebből baj lesz, ezért elhatározta magát, és előreugrott, egyenesen neki az idegennek. Nagy erővel félrelökte, úgy, hogy az majdnem el is esett. Ahogy összeszedte magát, rettentő dühösen nézett Tamásra, és a lehető leghatározottabban kérte ki magának az inzultust. Aztán pufogva sietett tovább.

Néhányan, az éppen arra őgyelgő járókelők közül furcsán néztek Tamásra, aki amúgy teljesen összezavarodott az egésztől. „Ezek tényleg nem látják?” Rökönyödött meg, de túl sokáig nem csodálkozhatott. Mivel kissé távolabb került az iménti incidens miatt, jól láthatta, ahogy egy anyuka és a gyereke egymás kezét fogva nyílegyenesen tartanak a kés irányába. Világosan látszott, hogy fel fogják rá szegezni a gyerek fejét. Valami fontos, de kellemes dologról beszélgethettek, mert erősen figyeltek egymásra, miközben megnyugtatóan mosolyogtak. És csak lépdeltek, lépdeltek. A kés még mindig stabilan meredt a feléjük, amikor a gyerek valami hirtelen ötlettől vezérelve kirántotta a kezét az anyja kezéből, és nekiiramodott, egyenesen előre. Tamás megrémült ábrázattal vetette magát utána, és centiméterekkel a katasztrófa előtt félrelökte könnyű testét. Talán az izgalomtól, talán az igyekezettől, de akkorát taszított rajta, hogy métereket röpült, és miután feleszmélt keservesen sírni kezdett. Az anyuka persze hisztérikus ordításba kezdett, a többi járókelő pedig alaposan megbotránkozott.

Lassan elcsitultak a kedélyek, és végül mindenki folytatta az útját. Kivéve Tamást, aki nem mert elmozdulni a kés mellől. Úgy döntött, megpróbálja valahogy odébb tenni, vagy legalább hegyével lefelé fordítani. Rászorított a markolatára, nekifeszült, izmainak teljes erejével tépte, rángatta, csimpaszkodott, lógott rajta, még meg is rúgta, de mindhiába. Az a láthatatlan erő, ami ott tartotta a levegőben, nem engedett. Elképzelni sem tudta, miféle látványt nyújthattak erőfeszítései, amíg gyürkőzve, nyögve, nyökögve, kínlódva igyekezett ártalmatlanná tenni a pengét. Sokan megbámulták, összesúgtak körülötte, néhányan megálltak és sajnálkozó tekintettel figyelték, mások pedig csak röhögtek rajta.

Egy idő után belátta, hogy ez nem fog sikerülni, hát izzadtan, csapzottan rogyott a földre. És a kés… az ugyanott maradt, kiszögezve a tér ugyanazon pontjára. Az emberek meg csak jöttek-mentek körülötte, ki lassabban ki gyorsabban, volt, aki biciklivel. Igen, az egyik biciklis nyílegyenesen, nagy sebességgel hajtott bele… azaz, csak hajtott volna, ha Tamás nem rántja le előtte a bringáról. Sajnos csúnyán össze is zúzta magát, eltört a csuklója. Azután jött egy gördeszkás, egy fiatal pár, egy hajléktalan kéregető, és egy ismert költő is (nem árulhatom el a nevét). Tamás mindegyiküket vagy odébb rúgta, vagy leteperte a földre, mert egyébként egészen egyszerűen felnyársalták volna magukat, és ott halnak meg a szeme előtt. Ebben egészen biztos volt még akkor is, amikor megérkeztek a rendőrök.

De hiába magyarázott nekik bármit, akármit! Azok úgy csináltak, mintha nem látnának semmit. „De hát ott van!” Üvöltötte, „mindjárt megöl valakit!”. A rendőrök először el akarták küldeni, ám Tamás egyre idegesebb lett. Végül hátratekerték a kezét, és vonszolni kezdték a rendőrautó felé. Ezalatt kisebb csődület támadt körülöttük ott, a sínek mellett, a járdán. Az emberek körbezárták őket, és mereven figyelték az eseményt. Tamás agya egészen eltompult, a képek és a zajok is összeolvadtak benne. Míg rángatták, vonszolták, a gondolatai szinte cseppfolyóssá váltak. Ám ekkor valami élesen átfúrta magát feloldott elméjének védőgátjain: Laura hisztérikus, kétségbeesett hangját hallotta: „Tamás! Tamás! Mi történik itt?”

Erre minden erejét összekaparva kitépte magát a rendőrök szorításából, ugyanebben a pillanatban kinyílt a tömeg, ő pedig meglátta Laurát, ahogy fut, rohan, száguld felé a villamossíneken át. Épp abból az irányból, ahonnan ő is érkezett. Laura és őközte pedig ott állt a levegőben, még mindig ugyanott: a kés.

Laura eszeveszetten zihálva száguldott felé, ahogy csak bírt, Tamásból pedig hörgő ordítás tört elő az erőfeszítéshez, hogy nekirugaszkodjon, elérje a lányt, és félrelökje, eltaszítsa a penge elől. A rendőrök azonban belekapaszkodtak a ruhájába, és újra leteperték. A földről nézte végig, ahogy a lány karcsú teste eléri a kés hegyét. Épp a köldökpólója közepén, kissé baloldalt hatolt a testébe. Könyörtelenül metszette be magát a bordák közé, közben átvágott mindent, ami az útjába került: inakat, izmokat, ereket, idegeket. A lány megtorpant, és mindkét kezével odakapott. A penge ekkor érte el a szívét, rést szúrt rajta, amitől azonnal megállt. Laura a mellkasához szorított kézzel először térdre rogyott, azután eldőlt. A feje tompa puffanással verődött az aszfalthoz.

A rendőrök értek oda először. Próbálták újraéleszteni, de ez reménytelen volt. Tamás a nyálában és a taknyában bőgve feküdt a földön, sokkot kapott. A kiérkező mentők megvizsgálták a lány testét, és rögzítették a halál időpontját. A halál okához ezt írták: hirtelen szívmegállás. Sérülést, külsérelmi nyomot nem találtak.

Tamás még órák múlva sem tudott elmozdulni onnan. Beesteledett, senki sem járt arra ő pedig egyre csak a tér azon pontját bámulta, a levegőt azon a helyen, ahol a kés volt korábban. Igen, csak volt, mert egyszerűn eltűnt, amikor Laura összeesett.

Tamás fejében ez a gondolat zakatolt: ha nem löki el a jólöltözött urat, ha nem rántja földre a gyereket, a biciklist, a gördeszkást, ha nem rúgja odébb a fiatal párt, a hajléktalan kéregetőt és az ismert költőt (nem árulhatom el a nevét), akkor lehet, hogy Laura még most is élne? Van ennek értelme?

   1