Egy időben a belvárosban béreltem lakást. Kálmánt akkor láttam először, amikor oda költöztem: a bejárat mellett, az utcán kéregetett. Minden nap elmentem mellette. Rövid idő után már fel sem tűnt, hogy ott van. Az utcakép részévé vált. Ahogy ott ült a falnak vetett háttal, előtte egy szakadt kalap és egy tábla, hogy: Köszönöm. Pedig ilyenkor én sosem szoktam adni. Elvből. Eleinte még próbálkozott, hogy felhívja magára a figyelmet, aztán már nem érdekeltem. Volt vele egy kutya is, valami összevissza keverék. Egyikük sem volt túl szimpatikus.
Napközben ott táboroztak a járdán, ha esett az eső, behúzódtak a kapualjba. Kálmán esténként mindig eltűnt valahova. Volt, hogy a kutyával, volt, hogy anélkül. Nem tudom hol töltötte az éjszakákat. Amikor egyedül ment el, a kutya ott várt másnapig. Olyankor mindig vittem neki egy kis maradékot, annyira sovány volt szegény.
Mindez hónapokig ment így. Már jócskán őszre járt az idő, amikor az egyik alkalommal, valami furcsa késztetés miatt muszáj volt megállnom hozzá. Csak úgy. Minden előzmény és indok nélkül. Néztem egy darabig. Ő is engem. Gyanakodva, bizalmatlanul. Ám ez rögvest oldódni kezdett, ahogy észrevette a kutyáját, amint reményteljes farokcsóválással nyeldekli a nyálát. Szegényem azt remélte, megint kap tőlem néhány falatot.
Gondolatok forogtak a fejemben. Egyre csak akörül, hogy miért is állok én ott. Mi lett ebben az emberben egyszeriben ilyen érdekes. Talán az, hogy nincs pia, meg húgy szaga? Vagy, az hogy véletlenül éppen akkor csíptem el egy pillantását, ami annak előtte még nem fordult elő? Nem tudom. Aztán az is lehet, hogy az öltözéke. Igen, az más volt, mint máskor. Rongyos, lehasznált ruhákba bugyolálta magát. Nyilván guberálta mindet. Így késő ősszel egyre nagyobb szüksége volt rá. Ezzel talán megidézte a közelgő fagyos tél gondolatát. Egyszeriben kíváncsi lettem:
− Mondja, hol szokott maga aludni? Mit fog csinálni télen?
− Mi köze ahhoz!
− Csak kérdezem. Érdekel.
− Mert nincsen jobb dolga. Mi? Hagyjon nekem békét! Csípi a szemét, hogy itt vagyok. Ugye. De ne féljen, télen már nem leszek!
− Miért, hova megy?
− Aluljáróba. Vagy mit tudom én. – Erre megfékezhetetlen energiával kitört belőlem egy ötlet:
− Figyeljen! Volna egy ajánlatom. Van ebben a házban egy kis tároló helyiségem, ott tartom néhány holmimat. Mit szólna, ha megkérném, hogy vigyázzon rájuk a télen, és közben meghúzhatnál magát ott?
Először őszinte, szinte gyermeki kíváncsisággal bámult rám. Aztán megint gyanakvóra fordult a tekintete, végül hiába vártam a válaszra, nem szólt semmit. Azzal hagytam ott, hogy ha érdekli a dolog, holnap ilyen idő tájt jöjjön oda. Lent leszek, mert úgyis pakolásznom kell. Aznap este még százszor átforgattam a fejemben a dolgot. Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy valóban jó ötlet volt. Bosszantott, hogy így elhamarkodottam, és azzal biztattam magam, hogy úgy sem jön el
Másnap egész délután lent voltam. Takarítottam, rendezkedtem, egészen kiment a fejemből az egész. Egyszer csak azt hallom, hogy valaki megköszörüli a torkát és halk jónapottal köszön. Épp háttal voltam. A frász jött rám. Ahogy megfordultam, azt láttam, hogy az ajtóban áll. A cuccait egy nagy batyuban összefogva hozta. Mellette pedig, a lábához feszülve ott pislogott a kutya is.
− Ő is jöhet? – Kérdezte szinte suttogva.
Na, akkor ez eldöntetett, gondoltam. Ekkor ismerkedtünk össze. Megbeszéltük a részleteket, tettünk be matracot, megmutattam hol van a vízcsap, és így tovább. Ezután naponta benéztem, hogy minden rendben van-e?
Néhány hétig nem történt semmi. Semmi különös. Napközben nem is volt ott. Rendszerint estefelé érkezett meg. Egyszer aztán észrevettem, hogy máshova kerülnek a dolgok: a feltekert szőnyeg, az állófogas, a bringám, a könyveim, meg minden. Átkerültek középre. Pedig én a fal mellé tettem őket. Gondoltam is, hogy ezt meg kellene beszélni Kálmánnal, úgyhogy másnap estefelé lementem. Már a bejáratnál festékszag csapta meg az orromat, és ahogy beljebb kerültem, nehezen hittem a szememnek: a középre összetolt cuccok le voltak takarva, a falak és a plafon pedig friss-fehéren ragyogtak. Kálmán kifestette a helyiséget. Kunyerált valami építkezésen egy vödör festéket, és: kifestette a helyiséget.
Huh, gondoltam, ha ő komolyan veszi magát, akkor én is komolyan veszem őt. Úgyhogy újragondoltuk a történetet. Felszereltünk egy rendes lámpát a csupasz izzó helyére, kicsomagoltuk a bútorokat, és szépen berendeztük az egészet. Elég takaros lett. Beüzemeltük a régi mosógépet, és odaadtam a nem használt ruháimat is. Nagyjából egyeztek a méreteink. Kálmán külseje teljesen megújult. Egészen úgy használta a szuterént, mint egy külön kis lakást.
A következő időszakban a szomszédoknak is feltűnt a dolog. Egyre-másra kérdezősködtek. Bizony, ezt a szempontot jól kifelejtettem a tervből: hogy mi van, ha keresztbe tesznek… eléggé tartottam is tőle. De nem így lett, és ez nagyon pozitív tapasztalat volt számomra. Nemhogy ellenezték volna a dolgot, de éppen ellenkezőleg! Elkezdték támogatni Kálmánt: ruhák, cipők tőlük is, de asztal, szék és még egy ágy is került oda tőlük. Egyik nap egy mikrohullámú sütőt is kapott. Csupa olyan holmit, amit amúgy elajándékoztak, vagy kidobtak volna. Megszerették Lefety urat is. Kálmán így nevezte a kutyáját, akivel nagyon jól megvolt.
Így teltek a hónapok. Amikor elmúlt a tél, valahogy természetes volt, hogy Kálmán továbbra is ott marad. Elvégezte a kisebb-nagyobb karbantartásokat, takarított a pincében és a lépcsőházban. Voltak alkalmi munkái is, azzal kereste meg a pénzét. Ráadásul addigra annyi mindent kapott a lakóktól, hogy a sok cucc nem fért el a helyiségben. Akkor megkérdezte, hogy elviheti-e a többieknek? És attól a naptól kezdve ruhákat, cipőket, táskákat, ágyneműt és más efféle dolgokat vitt ki az utcákra, terekre, parkokba, aluljárókba. Azoknak osztotta szét, akik ott éltek. De soha sem árulta el, hogy honnan való a sok holmi, és azt sem, hogy ő hol lakik. Megkérdeztem: mi ennek az oka? Erre azt válaszolta, hogy nagyon rossz dolgok történtek a hajléktalanszállókon, és semmiképpen sem akar itt még hasonlót sem. Nem akar bajt hozni a ránk.
Mindez majdnem négy évig tartott. Akkor érte el az épületet az ingatlafejlesztési hullám. Az önkormányzat eladta valami befektető cégnek. Elkezdték felmondani a bérleti szerződéseket. A lakók elköltöztek. Szépen sorban. Én a végére maradtam. Rajtam kívül már csak Kálmán tartotta a frontot. Amikor megtaláltam az új helyet, és átköltöztem, azzal búcsúztam, hogy hamarosan kitalálok valamit. Keresünk neki is helyet. Három hét múlva mentem vissza. Az épületet addigra már elkerítették, és belekezdtek a bontásba is. A biztonsági őrt kérdeztem Kálmán felől:
− Ja! A csöves a pincében… – emlékezett vissza – néhány napja tettük ki a szűrét.
Ettől hányingerem lett. Napokon, heteken át kerestem a környéken. Így telt el az az ősz. Nem akadtam a nyomára. Már tavaszodott, amikor a buszról megláttam valamit az Astoria-nál: a kutyát. Lefety úr feküdt a járdán. Visszasiettem hozzá. Egyedül volt. Nagy lelkesen üdvözölt. Gondoltam, Kálmánt várja, mint régen. Leültem mellé a földre. A hullámkartonra. Érdekes. Addig még eszembe sem jutott, hogy milyen lehet ez. Ahogy ott üldögéltem, és Lefety urat cirógattam, alaposan megfigyeltem a járókelőket. Igazán változatos tekinteteket kaptam el. Voltak csodálkozók, értetlenek, együttérzők, szánakozók és lenézők. Még olyan is akadt, aki pénzt dobott elém. Hát annyit mondhatok: egészen más perspektíva volt, az biztos!
A kutya békésen feküdt, ám egyszer csak felkapta a fejét. A sarok felé figyelt. Néhány másodperc múlva befordult rajta egy alak. Bevásárlókocsit tolt maga előtt, ami roskadozott a lim-lomoktól. Lassan odanyikorgott hozzánk. Sajnos nem Kálmán volt. És nem volt kétséges: az ő helyén ültem. Gyorsan felpattantam. Már csak azért is, mert förtelmes pia- és húgyszaga volt.
− Naaaaa… – morogta.
− Meg tudná mondani, hol van a kutya gazdája?
− Mi? Ennek itt? Ja, az meghalt. Megfagyott a télen. Pont itt. Ez a hülye kutya meg azóta várja.
Meghalt. Megfagyott. El sem tudom mondani, miféle gondolatok vonaglottak végig az agyamon. Nagyon fájt. Az is eszembe jutott, hogy mennyire keveset tudtam róla. A négy év alatt, ha rákérdeztem: kiféle, miféle, mi a története? Nem válaszolt. Egyszer sem. Aztán már nem is próbálkoztam. Áh, de vacak ez az egész.
− Na, gyere Lefety úr! – Hívtam a kutyát. – Gyere, haza megyünk. Otthon vár a vacsora.
1