Németh Pákolicz Tamás

író, költő, zenei előadó

Az édesanya

 

A kisfiú igazi, új nadrágot kapott! Ez nagyon nagy dolognak számított. Általában csak megörökölt, vagy használt ruhához jutottak, ami hol túlságosan nagy volt, lötyögött rajta, hol meg egy-két számmal kisebb lett, hogy kilógott a csuklója meg a bokája. Zolikát, merthogy így hívták a kisfiút, szégyenkezéssel töltötte el, amikor így látták a többiek. Néha még csúfolták is. Olyankor azt gondolta, hogy többé ki sem akar menni az utcára.

Édesanyja határozott asszony volt, és ezt valahogy nem állhatta. Hónapokon át, keserves számolgatásokkal csippentett le egy-egy forintot a kosztpénzből, végül megvette Zolikának az új nadrágot. Éppen olyat, és akkorát, amiben a fia jól érezte magát, és jól is mutatott. Gyönyörködve nézte, ahogy elindul benne az iskolába, fényes arccal leste, ahogy hazatér délben.

A kisfiú nagyon büszke volt. Élvezte a többiek elismerő tekintetét, ahogy ránéznek az osztályban. Egész egyszerűen nem tudott betelni vele. Délután elkéredzkedett a grundra. Sokszor játszottak ott a többiekkel. Golyóztak, fociztak, miegymás. Édesanyja olyankor búcsúzóul lehajolt hozzá, és megígértette vele, hogy nagyon vigyáz magára. Azon a napon Zolika az új nadrágjában akart kimenni. Szerette volna kiélvezni a dicsőség minden egyes mézédes pillanatát. Édesanyja elé állt, és mint ahogy máskor is szokta, kezével kissé félresodorta barna haját, jól kihúzta apró termetét, és elkéredzkedett. Az asszony végignézett rajta, azután elengedte. Pontosan ugyanazzal a könnyed, alig érzékelhető simogatással a kisfiú fején, mint minden egyes másik napon. Arcán az aggodalom és féltés legapróbb jelei sem mutatkoztak. Nem akarta ezekkel terhelni a fiúcskát.

Ahogy a gyerek kilépett a bérház nagy, nehéz faajtaján, édesanyja hosszan követte lépteit a szemével. Az ablakban állt, még az után is, hogy a fiú befordult a sarkon. Tekintete akkor már egészen megváltozott. Mint aki a jövőt fürkészi; jót hoz-e, vagy rosszat. A gyermeknek élet kell, tapasztalat kell. Szemei még egy ideig arra a pontra irányultak, amerre Zolikát elmenni látta, tenyerét az ablaküvegen felejtette, mint aki éppen integet. Azután visszatért napi dolgaihoz.

Sötétedés előtt csikorogva nyílt meg a nagy faajtó. A gyermek lépett be rajta. Szutykos volt, kócos és izzadt a fékevesztett játéktól. Édesanyja jól látta, hogy az új nadrág bizony elszakadt a térde fölött. És fűfoltok éktelenkedtek a fenekén. A fiú lesütött szemmel húzta le magáról. Az asszony szemei végigtapogatták a gyermek minden porcikáját, de egy szót sem szólt. Nem szidta, és nem vigasztalta. Mindent úgy csinált, mint más napokon. Megvacsoráztak és elcsendesedtek.

A következő reggelen, ahogy felébredt, a fiú azonnal észrevette az ágya végében a szék karfáján a nadrágot; tiszta volt, eltűntek róla a fűfoltok, a szakadás helyén a térde fölött pedig egy remekbe szabott folt fedte el az előző napi kudarc csúfos emlékeit. Felöltözött, kiszaladt a konyhába, ahol édesanyja a reggeli készülődés közepette fogadta őt. Az asszony szemei álmosan csillogtak, szemernyit sem aludt az éjjel. Fia az új nadrágban feszített előtte, tekintete ragyogott. Egyetlen szó nélkül ölelte át édesanyját, és abban a percben átváltozott: akkor nemesedett Zolikából Zolivá.

 

   3