Németh Pákolicz Tamás

író, költő, zenei előadó

ÉBRENÁLMOK
novelláskönyv


 
A mindennapi élet jelentéktelennek ítélt eseményeit az irodalom varázsereje egyszerre kincsekké változtatja. Elkapott pillanatokból, elcsípett szavakból keletkeznek irodalmi látomások, változatos stíluskísérletek, szellemes szójátékok, melyeket olvasva tanúi leszünk egy egyéni hangkeresésnek. A vallomásoknak is beillő írásokat böngészve mintha egy izgalmas kísérletnek lennénk figyelői: annak, hogy hogyan zabolázza meg az író lelkét az irodalom, hogy hogyan tudja a kis dolgokat is jelentékennyé tenni.

 

Cím: Ébrenálmok
Méret: 207x117mm
Oldalszám: 183
Tömeg: 218g
Kötéstípus: kartonált
Kiadó: Kalandoor
ISBN 978-615-00-1498-2

 


A KÖTET TARTALMÁBÓL


 

Naplóbejegyzés – 2003.03.15. szombat


Ma éppen március 15-e van, szombat. Reggel nem keltünk túl korán, anya ébresztett. Reggelire tea volt, és gyümölcsök. Anya már egy ideje nem kávézhat. Azután apa és anya megbeszélték, hogy ha már anyának úgyis orvoshoz kell menni a kórházba, utána megnézzük az ünnepi forgatagot Budapesten. Autóba szálltunk, apa vezetett.

A kórházban anyát megvizsgálták, mindenféle műszereket kapcsoltak rá, de azt mondta, hogy az nem fáj. Aztán azt is mondta, hogy sajnos nincs mit tenni, végül eljöttünk. Azt éreztem rajta, hogy szomorú lett, de nagyon erősen tartotta magát. Elég nehezen mozgott már.

A rakparton nagy volt a forgatag délelőtt. A Dunán sok-sok hajó úszott, az emberek pedig az úttest közepén jártak. Hatalmas volt a tömeg. Anyát zavarta ez a sokaság, apa pedig azt mondta, hogy menjünk máshova. Így hát tettünk egy sétát a Citadella felé. A Gellért–hegyre gyalog kapaszkodtunk fel. Anya már alig kapott levegőt a végére, és én is eléggé kimerültem. Apa segített, belénk karolt.

Délben elmentünk ebédelni. Van ott egy kis görög étterem. Anya túl fűszereset sem ehet, és én sem nagyon szeretem az ilyesmit, de azért sikerült választani. Apa persze evett helyettünk is. Elüldögéltünk ott egy–két órát, utána hazafelé indultunk.

Néhány lépésre az autótól a járdán anyával egyszer csak történt valami. Nagyon megijedtem. Elsápadt, fogta a hasát, és erősen zihált. Apa segített neki beszállni. Azonnal vissza kellett menni a kórházba.

A délutánt ott töltöttük, anya az ágyban feküdt. Közben orvosok és nővérek jöttek hozzá, injekciókat kapott, és ellenőrizték, hogy mit mutatnak a műszerek. Néha fel kellett kelnie, mert annyira fájt neki, de egy idő után már nem volt szabad. Apa az ágy mellett ült, és a kezét fogta. Ezen kívül mást nem tehetett.

Mire lement a Nap, anya már olyan rosszul lett, hogy egyszer el is ájult. Ez rémisztő volt. Apa csak annyit látott, hogy beszélgetés közben fennakadtak a szemei, aztán nem szólt semmit. Erre újabb injekciót szúrtak a karjába, és magához tért.

Mindannyian féltünk attól, hogy mi fog történni, de anya még mindig nagyon erősen küzdött, nem kiabált, pedig akkora fájdalmai voltak, hogy estére bevéreztek a szemei.

Ekkor már legalább négyen próbáltak segíteni rajta az ágy körül. Az orvos anya fölé hajolt. Aztán egyszer csak, mintha elvágták volna… mindennek vége lett. Én rettenetesen sírtam, szinte üvöltöttem.

Ezen az estén, pontosan 21.45–kor születtem meg.

Anya életemben először vehetett a karjába, először simogatta meg az arcomat, és én először hallottam ilyen közelről a hangját, éreztem az illatát. Tudtam, hogy nagyon boldog. Miattam boldog. Ez azóta is fontos dolog számomra. A legfontosabb.

 


 

Nos, hát ez valóban megtörtént. A fiam pontosan így született meg, azon a bizonyos március 15–én. Most már tizenéves. És ennyi idő után, negyven évesen ez lett az első dolog, amit „papírra vetettem”. Korábban nem írtam. Nem volt kinek. Aztán váratlan dolog történt…

Elindult egy íráskurzus. Amúgy nem szeretek kurzusokra járni, de Barcza Kata, a csoportvezető személyisége magával ragadott. Az első feladat így szólt:

  • Írj naplót egy napodról! Ebben az írásban próbáld meg érvényre juttatni azt a tulajdonságot, amit az egyik kedvenc prózai művedben szeretsz! Elsősorban arról szóljon a napló, ahogyan megéltétek a nap eseményeit!

Erre készült a „Naplóbejegyzés – 2003.03.15”. A kurzus szabályai szerint a résztvevők elolvassák egymás műveit, és felolvassák egymásnak sajátjukat. Éljen! Egyszerre csak lett kinek írnom!

Azám, csakhogy elsőre kifelejtettem valami: debütáló írásomban, bizony nem juttattam érvényre olyan tulajdonságot, melyet egyik kedvenc prózai művemben szeretek. Pedig a feladatban benne volt! Nosza, írjunk még egyet… ez lett "Az amfordul egyet a föld" a kötet második története.

 


 

SOS SMS


A férfi homlokáról a nő arcába folytak a kövér izzadságcseppek, amikor végzett, és lemászott róla. A szobát olyan szűknek érezte, hogy hányingere lett. Felült az ágy szélére. Arcát két tenyerébe zárta. A kisszekrényen egy üveg ital fókuszálta a félhomályt. Kitöltött belőle két pohárral. Megitták. Délután óta ez volt a hatodik. Gyűlölt itt lenni. Gyűlölte magát azért, mert itt van. Minden egyes alkalommal. Mégis, mégis addig provokálta otthon a helyzetet, hogy végül ideológiát találjon a lelépésre. Már egészen betompult az újabb adag szesztől, amikor jelzett a mobilja.

Üzenete érkezett, így ékezet nélkül: „hivjal vissza”. A hangjelzésből azonnal felismerte, hogy ki küldte.
-    Nem hívod fel? – kérdezte a nő, aki még mindig az ágyban feküdt.
-    Utálok beszélni vele, tudom, hogy mit akar mondani
-    Mit?
-    Hogy már megint... – de lenyelte a végét.

Aztán mégis felvette a telefont, tárcsázott, és lassan a füléhez illesztette.
-    Haló!
-    Haló, hol vagy? Elhoztad a gyereket?
-    Honnan?
-    Az edzésről.
-    Nem.
-    Megint ittál? Vagy annál a kurvánál vagy? – erre nem jött válasz, úgyhogy folytatta – na, idefigyelj: ha már nem tudsz úgy viselkedni, mint egy férj, legalább próbálj meg normális apa lenni arra a kis időre! Aztán felőlem szét is mehetünk. Bánom is én. Azt csinálsz, amit akarsz.
-    Jó, már indulok, mindjárt indulok.
-    Na ne szórakozz! Részegen?
-    Drágám – szólította meg a férfi békülékenyen, de a nő közbevágott: – Ne hívjál drágámnak! Nincs jogod hozzá! – sisteregte, aztán elcsuklott a hangja.

-    Várjál – szólalt meg egy idő után, és így folytatta:
-    Majd én elmegyek Rihárdért.
-    Miért, merre vagy?
-    Most a boltnál.
-    És mit csinálsz?
-    Mit gondolsz!?
-    De mikor fogsz így odaérni érte?
-    Későn.
-    És megvár?
-    Remélem, majd felhívom.

Ezen a ponton vége is lett a beszélgetésnek. A férfi visszazuhant az ágyba. Belesüppedt. A világ rövid időre megint bezárult felette. Élvezte, ahogy a vodka émelyítő szaga terjeng körülötte. Végül a nő törte meg ismét a csendet.

-    Mikor hagyod már el? – kérdezte meglehetősen türelmetlenül – teljesen tönkretesz az a szuka
-    Ha felnő a gyerek, megmondtam.
-    De hát már felnőtt!
-    Még csak tizenhét.
-    Miért olyan fontos ez? Addig százszor kinyírjátok egymást.
-    Nem tudom, hazamegyek – válaszolta, és öltözködni kezdett.

A férfi is pontosan tudta, hogy házasságát már kizárólag csak az egymás lelkének belezéséből származó élvezet tartja össze, mégsem tudott igazán lemondani róla. Oly sok mindent megéltek, oly sok mindent végigcsináltak régen, együtt. De ennek akkor is véget kell vetni! Jó alkalom lesz, ha a fiú betölti a 18-at. Már csak néhány hónap. Ez a mérföldkő. Nem beszéltek róla, de mindketten így gondolták.

Az asszony, miután eltette a telefont, bement vásárolni. Az idegességtől remegett a keze. A düh és kétségbeesés egyvelege olyan hatással volt rá, mintha be lenne lőve. Nehezen szedte össze a polcról a dolgokat. Szinte fuldoklott saját indulataiban, és azt mondogatta magának, amit már jó néhány éve begyakorolt:

Már nem sok van, és kirúgom mind a kettőt. Menjenek a francba. Kicsinek olyan rendes gyerek volt, most meg pont olyan önző bunkó rohadék, mint az apja. Én nem teszem magam tönkre ezek miatt.

Mikor lecsillapodott, újra elővette mobilját, és a fiát tárcsázta. Meg akarta kérdezni, hogy ott van-e még az edzésen. Nem sikerült. Ki volt kapcsolva. Küldött hát egy üzenetet, így ékezet nélkül: „hivjal vissza”. Tudta, hogy ha a gyerek bekapcsolja a mobilt, jön a visszajelzés is, és a hangjelzésből azonnal felismeri, hogy ki küldte. Közben elindult a sportcsarnok felé. Oda, ahol az edzés volt. A hívást hiába várta, nem csörgött a telefon. Egyre gyorsabban hajtott. Mire megérkezett, sötét volt az épület. A portás azt mondta, hogy már mindenki elment. Újra autóba ült, és haza vezetett. A lakótelep szélén, az utcájuk végéről már figyelte a háztömböt, aminek a tizedik emeletén laknak. Szeme tapogatta az ablakokat. Fényt látott. Otthon van valaki. Leparkolt az autóval és táskájával a kezében elindult a lépcsőház felé.

Pontosan akkor ért haza a férfi is. Vodkaszagú leheletét mentolos rágóval igyekezett elnyomni. Szokás szerint még ott, a járdán összekaptak, amiből megint hatalmas veszekedés lett. Észre sem vették, amint a kiürült utcán házról házra pattogott ingerült acsarkodásuk, mely felért a tizedik emelet magasságába is. Nem vettek tudomást semmiről sem, így nem vették észre, hogy fiuk az erkélyről nézi őket. És hallja is őket.

Olyannak látszanak onnan fentről, – gondolta – mint két dühös kis hangya. Azután szépen, megfontoltan felkapaszkodott az erkély korlátjára. Először a beton talapzatra lépett fel, azután magára a vasszerkezetre. Úgy érezte, a világ tetejére került. Már régóta ízlelgette a gondolatot, és most…, most végül felmászott. Kezét széttárta, ingén átfújt a szél. Euforikus hangulatba került.
Aztán lentről az ordítozás hangjai újra betörtek agyába, és befeketítették gondolatait. Ilyen volt már máskor is. Sokszor. De most más a helyzet. Megkísértette az érzés; lefelé nézett, és elképzelte, hogy csak el kell ereszteni magát, és végérvényesen magába szippantja a mélység. Előkotorta zsebéből telefonját, valamit beleírt aztán eldobta jó messzire. Szemével követte, ahogy repül. Egyeseknek feltűnt, hogy mi történik, ott fenn. Megrémültek a látványtól. De sem a férfi, sem az asszony nem volt képes arra, hogy feljebb emelje tekintetét, oly szenvedéllyel gyötörték egymást.

Végül egy néma, tompa puffanás forrasztotta torkukra a szót. Alig néhány métert kellett megtenniük, hogy elérjék a földön heverő testet, de az mintha kilométerekre lett volna. Mire odaértek, már érezték a nyers vér erős szagát. Arcukon az ösztönös kételkedés helyét fokozatosan és végérvényesen vette át a borzalom torzulata, amikor mindketten térdre rogytak, és karjukba vették a fiú testét. Aki tartott már halott embert a kezében, csak az tudja, mennyire visszavonhatatlan, amikor a csont és a hús magától megmozdulni nem tud, csak tehetetlenül omlik le a földre, bárhogy is próbáljuk megtámasztani.
A két ember görcsös, néma kábulatába egyszer csak belehasított egy hang. Az asszony mobiljára üzenet érkezett. A hangjelzésből azonnal felismerték, hogy ki küldte. Így ékezetek nélkül: „hagyjatok mar abba”.


***

Ez a történet kitalált. Kizárólag a feladatban meghatározott párbeszédhez készült.

Azonban ténylegesen emlékszem egy Rihárdra régről. Iskolatársak voltunk a gimiben. Nem barátok, csak ismerősök. Akkor tizenhét évesek voltunk. Ő valóban levetette magát a tizedikről, és az Ő élete ott valóban véget ért tizenhét évesen. Sosem tudtam meg, hogyan történt.

Azt mondták, családi konfliktus miatt…

***

Ebből az írásból forgatókönyv és film is készült. Íme:

 


A következő feladat: írj novellát egy ruhadarabról...


 

Fél pár lyukas zokni


Az óra csörgött, a férfi felült az ágyban, borostáját sercegtette kezével, azután öltözni kezdett. A zoknit hagyta a végére. Előbb a bal, majd a jobb következett.
-    Azt a fenébe!
-    Mi az? – kérdezte az asszony, aki éppen akkor kászálódott ki az ágyból.
-    A zoknim. Kilyukadt.
-    Akkor dobd ki.
-    Á, még csak egy kicsit – vizsgálgatta jobb lábának kisujját, ahogy kikandikált az apró lyukon.
-    Nekem aztán…

Késő délután lett. A férfi hazaért, letette táskáját, kabátját, és kifeszítette lábait a cipőből. Előbb a bal, majd a jobb következett.
-    Hoppá – meredt a lefelé. A lyuk már egészen nagyra tágult. Sajnálta, mert ez volt a kedvenc zoknija. Azon töprengett, hogy mennyit változott a világ. Régen, a nagymamája ilyenkor fogta a stoppolófát, és megstoppolta. Igaz, hogy utána nyomott a varrás, de legalább nem kellett kidobni. Kicsit szomorú lett, hogy a manapság ez nem így van. Már a szülei sem stoppoltak zoknit, a gyerekei pedig azt sem tudják, mi az. Aztán átöltözött, használt ruhát komótosan rendezgette el.

-     Betettem egy fél pár zoknit a szennyesbe. Tudod, aminek a másik fele kilyukadt. Na jó-jó, most mit nézel? Be kéne rakni a mosásba.
-     Minek? Ezt a büdös életben nem fogom megérteni. Mondtam, hogy dobd ki a fenébe. Van egy csomó másik.
-     A lyukasat kidobtam. Csak azért szólok, hogy ha teregeted, ne keresd a párját. – és valóban, még szeme előtt látta saját mozdulatát, ahogy a szemetesbe ejti. De nem ám a vegyesbe, hanem a papírosba. Ami majd a kazánba megy, és mivel a zokni jól ég, lesz még egy utolsó haszna. Ettől jobban érezte magát.
-     És mit kezdesz a másikkal? Hmm? Ott gyűlik a fiókban évek óta a többi is.
-     Igen, az én fiókomban, az én zoknijaim – egy röpke pillanat alatt átjárta az érzés, arra gondolt, az visszhangzott a fejében, hogy miért kell neki minden fél pár zokniért megküzdenie. Mert ha már annyi mindenről lemondott, legalább azokat hadd tartsa már meg! Nem lett belőle festő, pedig állítólag jó képei voltak, abbahagyta a lovaglást, holott komoly versenyeket is nyert. Szeretett írni, de abból sem lett semmi. És még mi mindenről maradt le…? Miért? Hát a család miatt. Mert fix fizetés kellett. Nem hibáztatott senkit, hiszen ő döntött így, de az isten szerelmére! A zoknijairól hadd döntsön saját maga!
Az elmulasztott lehetőségek zoknijai – gondolta másnap, amikor megkapta a kimosott felét a párnak, hogy aztán szépen félbehajtva betegye a fiók hátuljába, a többi mellé. Miközben helyet csinált, megakadt a szeme valamin. Talán évek óta várt már erre, és most itt van az orra előtt. Lassú, kimért mozdulattal nyúlt bele a zokni kupacba, és kihúzta belőle az egyiket. Gondosan végignézte, centiről centire. Aztán mellé helyezte azt a legújabbat. Kétségtelen ezek egyformák voltak. A két félből, ott a szeme előtt lett egy pár.

Azonnal felhúzta őket a lábára. Előbb a bal, majd a jobb következett. Közben pedig, akár egy boldog gyermeknek, szelíd mosoly költözött az arcára.

 


És végül: írj tíz mondatot egy konkrét fáról!


 

A fa…


Ahogy e fára gondolok, elönt a melegség. Nélküle az életem fabatkát sem ér. Nálam ez az igazi, a fantasztikus fantáziával fabrikált favorit. Hát nem fanyalgok, hisz egészen biztos, hogy nem lesz belőle vaskarika sem. Nem kell fárasztanom magam vele, mert erre a fára nem faragok rá. És jól tudom, nem teszek vele rossz fát sem a tűzre. Ha fatalista lennék, azt mondanám, ez a fa még akkor is megérné, ha magasabb lenne a tarifa. Persze, csak ha nincs benne az ÁFA. És tudható, hogy ez a fa akkor jó, ha nem keményből, de puhából faragták.

Itt jár le a tíz mondatom, hát elárulom, hogy ez a fa, mely oly kafa, na mi lehet… na mi lehet… hát nem más, mint konkrétan a gyufa!

 


A KÖTET KÉPEIBŐL


         

Grafika: Németh Anett (www.zsenart.hu)