Németh Pákolicz Tamás

író, költő, zenei előadó

A beavatkozás
 

Lassú, óvatos bemetszést ejtett. A szike könnyedén siklott végig a mellkas közepén, fentről lefelé. A bőr csendben nyílt ketté, alig vérzett.  Ahogy szabaddá vált a lapos szegycsont, teljes hosszában kettéfűrészelte. Óvatosan látott neki, a nyak alatt kezdte, és az alsó bordaív vonalában, a kardnyúlványnál fejezte be. Ezt a részt elmondhatatlanul gyűlölte. Olyan véglegesség, olyan megmásíthatatlanság érzés áradt szét benne minden egyes alkalommal. Ekkor szokott eszébe jutni, hogy mi lesz, ha hibázik… pedig ez még az eleje, a legegyszerűbb művelet az egész eljárásban. Abból merített nyugalmat, hogy eddig még sohasem tévedett. Megtanulta, hogy erre kell gondolnia, és akkor megint biztosabb lesz a keze. Tudta, ha egyszer is megremeg, ez az ember meghal. Ott előtte.

Tegnap beszélt vele. Nagyon kényes beszélgetés volt. Ez mindig így történik. Egészen egyszerűen nem akart ismeretségbe kerülni vele, ezért szándékosan sarkított. Kerülte a személyes kifejezéseket. Ha megismeri, ha szimpátiát, vagy ami még rosszabb: ha barátságot kezd érezni iránta, az végzetes lett volna. Hogyan is vághatná keresztül az ember a saját barátja mellkasát? Ezért mérsékelt volt és tárgyilagos, amikor az esélyekről adott tájékoztatást. Százalékok, latin kifejezések és általánosságok mögé bújt.

És íme, a szegycsont; szétnyílt. De nem eléggé. A lehető legnagyobb mértékben kell szabaddá tenni a mellüreget. Behelyezte a bordaterpeszt az elválasztott csontrészek közötti keskeny résbe, és finom mozdulatokkal hajtani kezdte a fogasléc karját. A műszer pedig engedelmes kattanásokkal, mozdulatról mozdulatra tágított egyre-egyre nagyobb belátást oda, ahova emberi tekintet eddig még sohasem vetült. Ettől mindig ámulatba esett. Az élő, működő szervek látványa, ahogy áramlik bennük a vér, és mindegyik végzi a maga pontos dolgát, azért, hogy amit együtt létrehoznak, azt életnek lehessen nevezni.  Elképesztően bonyolult rendszer. Igyekezett nem tudatosítani magában, hogy ő most ebbe fog belenyúlni, beleavatkozni. Méghozzá nem is kis mértékben. Sőt! A lehető legnagyobb változtatást fogja végrehajtani, ami elképzelhető

Régen kialakult módszere a fókuszálásra, hogy elvonatkoztat. A steril kendők alatt eltűnt a has, eltűntek a végtagok, nyaktól felfelé pedig takarásban rejtőzött az arc. Csak a felnyitott mellkas maradt, ami így tökéletesen elveszítette emberi formáját.

A szív leválasztását évtizedeken át tanulta, és számos esetben csinált már ilyet, mégsem lehetett biztos abban, hogy sikerülni fog. Megállítani valakinek a szívét? Iszonyatosan megterhelő gondolat. Minél többször tett ilyet, elméjében annál inkább eltörpültek az összes többi gondok, problémák. Az évek alatt eljutott abba a fázisba, amikor már saját magával sem törődött igazán. Elhanyagolt lett… saját elhanyagoltja. Mindennek a cigaretta és az elhízás lettek a külső jelei, de a szervezete ezek nélkül is sokszoros sebességgel fáradt. Tudta, hogy ez nem mehet így sokáig, mégis mindig-mindig lett egy következő alkalom, amikor egy újabb emberi szívet akart a kezében tartani. De nem valami téves istenképzetből! Dehogy! Éppen ellenkezőleg: a titkot akarta megfejteni. Hogy melyiket? Hát az örök kérdést; hol húzódik a határ élet és halál között?

A testet életben kell tartani, amíg kiveszik a szívet. Ehhez kivezetik a vért egy külső berendezésbe, a szív-tüdő motorba; először a szív felső kamráiból egy tartályába, azután az oxigenátorba. Az oxigéndús vért egy pumpa juttatja vissza az artériarendszerbe. Mindez persze csupán rövid ideig tartható fenn, ezért sietni kell. Az erek és a kötőszöveti tartóelemek átvágása után két kezével nyúlt bele a mellkasba. A szívburkot két oldalt kampók tartották nyitva, amíg ujjait a még remegő szerv köré fonta. Azután egyetlen, végzetesen precíz mozdulattal kiemelte. Az elszíneződésekből, a szürke foltokból pontosan látszott, hogy teljesen helytálló volt a diagnózis: a szívizom nagy kiterjedésben elhalt. Ahogy egy kicsit jobban megszorította, érezte a ki- és belépő erek torkolatánál azt a bizonyos ropogást. Az elmeszesedett szűkületek ropogását. Mint egy vékonyfalú porceláncsésze, úgy töredeztek – ez a hasonlat járt a fejében, aztán pedig, hogy az ő szíve vajon hogyan nézne ki, ha valaki így, éppen így a kezében tartaná?

De hamar elhessegette az árnyakat, és arra kényszerítette magát, hogy a feladatra koncentráljon. Hiszen addigra előkészítették már a másikat, nem volt szabad várni. Messziről érkezett, ezerkétszáz kilométert utazott, hogy itt és most új testbe kerüljön. Ahogy felemelte, azonnal érezte, mennyire hideg. És mennyire élettelen. Ez a pillanat szokott lenni az, amikor felismeri, igen, minden egyes alkalommal újra felismeri, mennyire nem tőle függ, hogy mi fog történni. Életre kel ez a halott szerv, vagy sem? Mert amire ilyenkor készül, az nem egyéb, mint életet lehelni valamibe, ami már meghalt. Márpedig erre egyetlen ember sem képes. Hát akkor ő Isten helyett akar cselekedni? Tudja, hogy nem.

A kezében tartotta a hideg húst, és ugyanúgy, mint annak előtte mindig, képtelen volt felfogni, hogy egyszer csak meg fog mozdulni. Rövid temperálás után behelyezte a szívburokba, és létrehozta az ér-összeköttetéseket. A rögzítéshez ilyenkor mindössze öt-hat öltés szükséges. Az új szív üregeit elöntötte a meleg vér. Ez az a pillanat, amikor be kell következnie a csodának. Mert itt már senki máson nem függ az élet és a halál dolga, mint a fennenvalón. Ott van a nyitott mellkas, benne egy másik, elhalt testből kiemelt szerv, és a nagy kérdés: vajon arrafelé fordítja-e tekintetét az Isten?

Az kezdő impulzust a közvetlen defibrillátorral adta. Erre mindig is egyfajta üzenetként gondolt. Kiáltásnak, figyelemfelkeltésnek szánta, hisz ez az összes, a minden, amit egy szív elindításáért tehet.  Az elektródakanalakkal átfogta a jobb felső és a bal alsó résznél, szinte átölelte a csillogó fémmel. Azután jöhetett a kisülés. Hatalmasat rándult az izom.

Várakozás következett, szörnyűségesen hosszú pillanatok. Itt már nem az emberé a döntés: elkezd-e működni az új élet? Volna-e bárki, aki azt gondolná, hogy ez tőlünk függ? Pontosan tisztában volt azzal, hogy a saját munkáját elvégezte, és most valami, vagy valaki másnak kell következnie. Feszülten figyelte, hogy elindulnak-e a ritmusos összehúzódások, a pulzálás, a lüktetés. Várta, hogy a sápadt szín bíbor-rózsaszínbe váltson, és hogy a szívmonitor bíztató sípolással kirajzolja az első sinusgörbét. Aztán a másodikat. És a harmadikat, hogy ettől kezdve még évtizedeken át percenként nyolcvanszor, összességében többszázmilliószor dobbanhasson.

Mozdulatlanul állt, véres kesztyűjében izzadt a tenyere, és amíg felkészült a következő defibrillálásra, halkan, csak úgy magában, hogy senki meg ne hallja, elmondott egy imát.

   1