Ezt a történetet a Földközi-tenger vizéből merítettem… pontosabban a hullámok felől érkező forró levegőből, amikor a meredek sziklaparton, az ókori romok összeomlott oszlopcsarnokain jártam. Ott, ahol a forró kövek felett mindig fülledt a levegő és a magas páratartalomtól állandóan a bőrünkre tapadnak a ruhák. Még éjszaka és hajnalban is. Elég csak becsukni a szemünket, és máris látjuk, ahogy a felkelő nap sugaraitól vérző hajnali égbolton újra megjelennek a jelek, a reggel eljövetelének csalhatatlan hírnökei.
Suzan az erkélyen állt, és rezzenéstelen arccal bámulta a keskeny folyó felett a tenger felől vitorlázó madarakat. Kislány korában látta utoljára, ahogy ezek a törékeny kis lények a méltóságteljesen áramló, fodrozódó folyóvíz felett repülnek át nappali szálláshelyükre a tengerparti föveny felől, ahol pirkadatkor apró bogarakra, rákokra, és manapság már, a turisták által hátrahagyott élelmiszer maradékokra is vadásznak. Ahogy feljön a nap, és megjelennek az emberek, a madarak a folyót és a két partján húzódó, még eredetinek mondható növényzetet használják a visszavonuláshoz, mint valami csatornát a lakhelyükre. Máshol nem is mehetnének, mert a tenger mellett már nem az a falusi vidék terül el, mint annak előtte, hanem maga a török riviéra. Törökország Antalya melletti tengerpartja nagyon sokat változott. Ez lett a lídó. Harsány, hangos, üvöltő zenével reggeltől hajnalig, óriási fényekkel, lézer show-val és felfoghatatlan mennyiségű nyugati turistával végestelen végig a tengerparton.
Suzan és családja Németországból érkezett ide nyaralni. A szülei kivándoroltak. Ő most tizenhét éves, akkor alig négy vagy öt lehetett talán. Eredetileg nem is Suzannak hívták, hanem Sevilennek. Ezt a nevet apai nagyanyja, egy igazi vidéki török asszony adta neki, azt jelenti: „szeretett”. A Suzant szülei találták ki Németországban, hogy könnyebben illeszkedjen be a másik világba. Nem is hozták ide egészen mostanáig, féltek attól, hogy honvágya lesz, vagy, ami még rosszabb, hogy esetleg haza akar majd költözni… azóta tizenkét év telt el. Most gondolták úgy, hogy már elég erős ahhoz, hogy itt lehessen, ezért ebben az évben velük jöhetett. Mielőtt hazalátogattak a szülőfalujukba, szokás szerint eltöltöttek egy hetet egy tengerparti luxusszállóban. Ez amolyan jutalomnak számít maguktól maguknak; az egész éves kitartó robotolás után egy hét „all inclusive” ellátás. Csak ezután mentek fel a faluba, ami nincs is olyan messze, mégis egy teljesen más világnak számít. Van ott egy főút a partvonallal párhuzamosan. Ennek a tenger felőli része a csillogó-villogó, elképesztő méretű szállodamonstrumok univerzuma, teljes értékű Las Vegas hangulattal, a másik pedig, a hegyek felé eső oldala a régi török vidék, Anatólia valódi arcával, igazi falvaival.
Suzant, akit Sevilennek is hívnak, sokszor hozta le a partra nagymamája azokban az időkben, amikor még ez a terület is a vidék része volt. Gyümölcs- és olajfa ültetvények, gabonamezők terpeszkedtek el e tájon, a mai csillogófényű riviéra helyén. A folyótorkolatok gazdagok voltak vízinövényekben, és a madarak… azok voltak Sevilen kedvencei. Amikor a tengerparti kalyibában aludtak, hajnalonként térdig besétált a tengerbe, és a folyó felett a hegyek felé vonuló madárrajokat figyelte. Olyan szabadok voltak, olyan kötetlenek… Sevilen most a luxusszálloda erkélyén álldogál, és merengve figyeli a szomszédos torkolat felett a levegőt, melyben apró sötét pontokként cikáznak régi ismerősei; azon töpreng, vajon hogyan maradhatott meg ez a kis darab természet a mindent bedaráló turistaipar fogaskerekei között.
Délelőtt, a bőséges szállodai reggeli után fürdőköpenyben, egy-egy koktéllal és strandtáskával a kezükben az egész család lesétált a szállóhoz tartozó tengerpartra. Tűzforró homok, napernyők, nyugágyak, harminc fokos víz, napozás, olvasás az árnyékban, fürdés a tengerben, jéghideg italok a parti bárban. A Földközi-tenger nagyon meleg ilyenkor. Két öccse, akik már Németországban születtek, mérhetetlenül élvezik a dolgot. Ők már nem is nagyon beszélnek törökül, és úgy is viselkednek, mint a nyugati turisták gyerekei. Sevilen még érti a török szavakat, és meg is tud szólalni, ha nagyon muszáj.
Az esték mindig ugyanolyanok: műsoros vacsora, éjjeli disco, ivászat, végül kábult alvás. Így telt el az első nap. Azután a második és a harmadik is. A negyedik nap reggelén Sevilen elhatározta, hogy a tengerpartról nézi meg a napfelkeltét és a madarakat. Pirkadatkor leballagott a szállodai szobából a homokos fövenyre. Ledobta a papucsát, és besétált az apály miatt kissé visszahúzódott tengerbe. A hullámok úgy toccsantak a térdéhez, hogy még a pólója is vizes lett. Nem érdekelte. Élvezte a természetet, a természet hangjait, szagát, tapintását. Becsukta a szemét, és úgy érezte magát, mint négy évesen, amikor ugyanitt aludt abban a régi, roskatag kalyibában, és talán ugyanitt állt a tengerben hajnalonta. Amikor még minden máshogy volt.
– Ha szeretné, reggelre letisztítom a nyugágyát és kinyitom a napernyőjét hölgyem, csak mutassa meg, kérem, melyiket választja! – Sodródott Sevilenhez egy bátortalan fiúhang a partról, a víz felett.
A lány hátranézet, és egy szikár, de izmos, napszítta, fekete göndör hajú srácot látott, aki egy kék szemeteszsákkal a kezében bámulta őt. A fiú angolul beszélt hozzá, mert a lány szőke haja azt sugallta, ő is egy a külföldi vendégek közül, de Sevilen törökül köszönte meg a kedvességét. Ezzel kellő meglepetést okozott persze, és azonmód beszélgetésbe is kezdtek. A fiú, akit Akgünnek hívtak a szálloda alkalmazottja volt. Először is elmesélte a teljes élettörténetét. Nem volt túl hosszú. Abban a faluban született és nevelkedett amelyikben Sevilen nagymamája él. Már tízenegynéhány éves korától dolgozott a tengerparton a szállodáknak, most éppen a nyugágyak, meg a napernyők tartoznak a gondjai alá. Egész szezonban itt keresi a pénzt, aztán néhány hónapra hazamegy a falujába, majd kezdődik az egész előröl. Sevilent elbűvölte Akgün természetessége, a fiút pedig a lány kifinomultsága. A következő napokban sokat keresték egymás társaságát. Amíg Akgün dolgozott, Sevilen igyekezett a környéken lenni, hogy beszélgethessenek. Az apja először örült, hogy a lányának társasága akadt, és gyakorolja a török nyelvet, ám azután egyre gyanakvóbb lett, néhány nap múlva pedig arra kérte Sevilent, hogy ne találkozzon a fiúval. Hamarosan úgyis elutaznak, fel a hegyekbe, a falujukba.
Ez így is történt. Ahogy lejárt az egy hét nyaralás, összecsomagoltak, beültek a német rendszámos autójukba, és elhagyták a lídót. Nem kellett sokat utazniuk, alig húsz kilométert, és már meg is érkeztek a hegyek lábához. Sevilen felfedezni vélte kicsi gyerekkorának helyszíneit; a falu közepén álló, hatalmas becsben tartott nyolcszáz éves keleti platánt, az árnyékában kialakított apró teret, ahol az öregek és fiatalok találkoznak még ma is, pletykálnak, politizálnak… felismerte a régi boltokat, a szűk, kanyargós, kavicsos utcákat, és persze a régi házat, nagyszülei házát. Apai nagyapja már nem él, de nagyanyja még nagyon is! Az ajtóban fogadta őket, és nagy-nagy szeretettel ölelte mindannyiukat magához. A következő heteket ott töltötték, abban a kis török házban. Különös hangulata volt. A jellegzetes fakeretes szerkezete az oszmán időkre emlékeztet még ma is. Sevilen kislány kora azonnal életre kelt. A fagerendák közé beszorított vályogos kőfalak, a gyümölcs-, és virágmotívumos díszítések, a faszerkezetű emelet és az apró erkély… a múltba repítenek őt. Az egész család a nappalinak nevezhető, valójában, ahogy törökül hívják: a „beszélgető szobában”, a földön aludt. Ott nincsenek ágyak. A falhoz támasztott párnáknak dőlve lehet pihenni. Ma már legalább szivacsok kerülnek a szép csomózású szőnyegekre, de régen még azok sem voltak. Sevilent elvarázsolták a formák, a színek, az illatok.
Elkezdődtek a rokonlátogatások. Mindenki látni, érezni akarta őket. Érezni az összetartozást. A szüleinek ez természetes volt, de Sevilen egészen meg volt hatódva. Ő ezt a fajta közös élményt már elfelejtette; Németországban ilyesmi nem létezik. Úgy érezte, bárki, aki a családból, de még a baráti közösségből is találkozik velük, akár a fél életét nekik adná. El volt bűvölve. Néhány nap múlva azután nem csak elbűvölve lett, hanem elképedve is; egyik reggel, ahogy kinézett az utcára, Akgünt pillantotta meg. Egy motoron ült, és azt várta, hogy Sevilen végre meglássa, észrevegye.
Kiderült, hogy a fiú felmondta a munkáját, és hazajött a lány után. Sevilent talán egész életében nem érte ennyi érzelmi hatás, mint ez alatt a néhány hét alatt. Újra találkozni kezdtek, persze szigorú titokban. Akgün a motorján csodás helyekre vitte el őt. Vízeséseket, hegyi forrásokat, hágókat, hatalmas tavakat mutatott neki, Anatólia legszebb arcait. És a még mindig élő, zsibongó történelmet… olyan romvárosokat, amelyekben már időszámításunk előtt is éltek emberek, és legalább ezer éven át működtek. Az épületek falai még most is állnak, bár legtöbbjük, mintha valami komisz kölyök rombolta volna le, kövenként egymásra omolva pihennek. Ezeknek a városoknak egy része turista látványosság, sokukat azonban még egyáltalán nem fedezték fel. Akgün csupa ilyen helyekre vitte el Sevilent. A lány körül megfordult a világ. Nem tudott betelni az élményekkel. Egyik alkalommal Akgün, ahogy lesegítette a motorról, egyszerűen nem engedte el Sevilen kezét. A lány ezt megilletődve hagyta. Jólesett neki. Aznaptól fogva kéz a kézben jártak, amikor senki sem látta őket. Végül, egy bíbor alkonyon megtörtént: a csók. Aznap este úgy váltak el egymástól, hogy Sevilen földön túli boldogságot érzett, Akgün pedig szilárdnak gondolta a jövőjüket. Másnap, amikor találkoztak, ezt közölte is a lánnyal; hogy innentől visszavonhatatlanul összetartoznak, és török szokás szerint feleségül fogja venni őt, vásárolnak egy házat a faluban, ott nevelik majd a gyerekeiket.
A következő hajnalon Sevilen, akit Suzannak is hívnak, egyedül biciklizett le a folyó mentén a tengerpartra. Menet közben vizsgálta az eget. Csak lassan fogta fel, mi olyan furcsa rajta; nincsenek ott a madarak. Ahogy elérte a riviéraövezet határát, hatalmas felfordulást talált. Mióta itt járt, néhány hét alatt a folyó mentén kivágták a nádast és a teljes part menti növényzetet. Komoly földmunkákba kezdtek, felásták már az egész területet, még egy darus kocsit is odaállítottak. A lány leszállt a bicikliről és a felkelő napban a madarakat kutatta szemével, épp úgy, mint gyermekkorában. Meg is lelte őket: ott repdestek a tengerpart apálytól felszabadult homokja felett. Ki tudja hány napja… a bámészkodók miatt nem mertek leszállni, kőröztek és vészjóslón vijjogtak. Időnként nekivágtak a folyómentének, de az már nem ugyanaz a folyó volt, így hát elvesztették az irányt, és visszafordultak. Féltek hazarepülni. A tengerparton ragadtak. Suzan azon töprengett, vajon mi lesz így velük?
2